Négy napos hétvégére mentünk az Észak Olaszország-i Dolomitokba, sítúrázni március második hetében. Magyarországról hajnali 5 körül indultunk Szlovénián és Ausztrián keresztül. Lienznél délnyugatra fordulva, Sillian közelében léptük át a volt olasz határt és San Candidonál már rá is fordultunk a délkeleti útra, amelyen Seston (Sexten) áthajtva, Mosonál (Moos) elfordultunk a hangulatos Fiscalina völgybe. Elhaladva Bad Moos-i felvonó és uszoda mellett, még egy jó kilóméternyivel beljebb a völgyben, a Fischleinboden Hütte parkolójában parkoltunk le. Csütörtök délután lévén nem volt lezárva a parkoló sorompója és senkit sem érdekelt, hogy ott parkolunk. A felszerelés szortírozása után felcsatoltuk a síléceket, felkaptuk a hátizsákokat és elindultunk a szállásunk felé, a Rifugio Fondo Valle (Talschlusshütte 1540m) felé. Majnem sík (kevesebb, mint 100m szint), jól leratrakolt, széles ösvényen kb. fél órás túrával jutottunk be a völgyben megbúvó épületig. Ott elfoglaltuk az emeleti 6 és 10 ágyas szobáinkat (15 Euro/ágy/nap), majd könnyű gyakorlótúrára indultunk a szemközti hegyoldalba. Természetesen kötelező felszerelés volt mindenkin a pieps (rádiófrekvenciás jeladó-kereső készülék), amit induláskor ellenőriztünk is, hogy be van-e kapcsolva és működik-e.
A túrasíeléssel kapcsolatban elég negatív élményem volt eddig. Egyszeri próbálkozás után véresre tört lábbal kellett belátnom, hogy valamit bizonyára nem jól csinálok. Most bőszen tudakozódtam, hogy is kellene a síbakancsot becsatolni, nem-csatoni. Mivel nincs séta-funkció a sícipőmön, a minél lazább becsatolást javasolták. A túristaházig ki is derült, hogy ez túl laza lesz. De a következő próbálkozás már tökéletesen bevált: az alsó, lábfejnél lévő csatokat jó szorosan bekapcsoltam, míg a bokánál lévő csatokat lazán hagytam, de csak annyira, hogy kicsit mozoghasson a lábszár, mint a járás-funkciós bakancsoknál. Ez a könnyű kis pár száz méteres túra épp csak arra volt jó, hogy felismerjük, a meredekség és a hó állaga bizony nehézségeket tud okozni.

Az igazi kihívás másnap jött: kilenc órai indulással, a völgyünkből jobb oldalra kanyarodó, folytatódó völgyben, azaz DNY-ra haladva, az Altensteiner völgybe vezetett az utunk, egészen a Drei-Zinnen Hüttéig (Rif. A. Locatelli 2405m). Eleinte lankásabb, majd le-fel dimbes-dombos szakaszon áthaladva egy kezdőknek elég kemény emelkedő következett. Már a lankás szakaszon is látszott, hogy a társaság eleje (tapasztalt túrasíelők és ügyesebb kezdők) jól el fog húzni a többiektől, így két részre oszlott a csapat (összesen 16 fő) külön-külön túravezetővel. Mire a hátsó csapat feltéblábolt a meredek szakasz tetejére, az előcsapat már vagy egy órája várt rájuk. Kicsit üldögéltünk a napsütésben, fújtattunk, naptejeztünk, iszogattunk, majd nekiveselkedtünk a következő lankás szakasznak, már csak kisebb meredek résszel. Hamarosan felértünk a fennsíkra, ahol üdítő látványként feltűnt a drei-zinnen (három torony) sziklaképződmények és a róluk elnevezett menedékház. A ház persze nem volt nyitva, de a közelében lévő kis kápolna lépcsőjére letelepedtünk és falatozni kezdtünk. A körülbelül 5 órát igénybe vevő felvezető út után már csak a legélvezetesebb szaksz következett, a lesíelés. Ez már sajnos nem tartott tovább 1 óránál. A legpuhább friss hó a fennsíkon volt, de itt alig lejtett a terep, így csak korlátozott mértékben tudtuk kiélvezni. A meredekebb szakaszon is voltak finom, pihe-puha szakaszok, de gyakran letaposott-lesíelt keményebb részekkel találkoztunk, részben a saját nyomainknak köszönhetően. Mi kezdők és a bátrabbak el-elakadva, de elszántan siklottunk le a hegyről és nyugodtan mondhatom, hogy felejthetetlen élménnyel lettünk gazdagabbak. Ugyan a felfelé menetnél - főleg a meredekebb szakszokon - sokak már a béketűrés határára jutottak, olyan is volt, aki lecsatolt és síbakancsban tett meg egy-egy kisebb szakaszt. Utólag megtudtuk, hogy nem csak kezdők és bénák vagyunk még, de nehezített pályán mozogtunk. Ugyanis a sílécünk talpát a fóka (az a műszőr szerű szalag, ami megakadályozza a visszacsúszást felfelé menet) nem fedi teljes egészében. Sajnos a kölcsönzött fókák régi, keskenyebb lécekre lettek tervezve, így ezek az újabb lécek két oldalt lelógtak és ahol nem volt fóka, ott bizony csúsztak. Magam is sokat töprengtem és bosszankodtam, hogy mit csinálhatok rosszul, mikor egy 2 méteres, különösen meredekre taposott szakaszon vért izzadtam a feljutással, míg egy osztrák csapat játszi könnyedséggel fellépkedett rajta.

Este várt ránk a jól megéredemelt vacsi, kinek-kinek pénztácájától függően: szendvics, vagy az étteremben menü. A félpanzió 38 Euro/nap/fő volt, amiért kiadós vacsi járt (előétel vagy leves, főétel és desszert, 3-3 felajánlott ételből választva). Az étterem természetesen nyitva állt azok előtt is, akik nem fizettek be félpanzióra, csak egy levesre, vagy főételre vágytak. Nagyon jól főztek a konyhán, nem lehetett okunk panaszra. A reggelit már szinte mindenki az étteremben fogyasztotta. A szálás reggelivel együtt 22 Euro/nap/fő-be került, amiért tea/kávé/kakaó, zsömle, jam, sonka, sajt járt. Bőséges reggelit kaptunk, ha elfogyott valami, csak kérni kellett és hozták. A zuhany már nem volt ilyen bőséges. Kicsi volt a ház melegvíz kapacitása, így a zuhany nem volt benne a szállás árában, hanem 2 euro/fő-ért számolták fel. Ezt nem mindenki vette igénybe: alulméretezett euronkból már nem futotta, így maradtunk az emeleten lévő mellékhelyiségeknél, ahol a wc mellett egy-egy mosdó is volt melegvízes csappal.

Még este neki álltak túravezetőink megtervezni a másnapi szakaszt és ehhez a hó és időjárási helyzetről érdeklődni. Megfontoltan kellett dönteni, mert az egész Dolomitokba 3-as lavinaveszélyt volt. Az "A" verzió, a tervezett túra a Zsigmondy Hüttéhez nem látszott megvalósíthatónak. Egy hegyimentő csapat nem mert felmenni a völgybe, hiszen ez völgy olyan szűk, hogy ha a környező falakról megindul a hó, akkor nincs hova menekülni. Viszont ez az információ nem volt igazán elégséges abból a szempontból, hogy mégis mennyire stabil a völgyben a hó. A hüttében a felszolgáló hölgynek volt egy hegyivezető ismerőse, akit ugyan este már nem ért el, de másnap reggel megkérdezett. Megnyugtató híreket kaptunk, így úgy döntöttünk, hogy elindulunk és saját magunk is megnézzük bevállalható-e a túra.

A balrább lévő völgybe, azaz Dél felé indultunk el, fel a Zsigmondy Hüttéhez (Rif. Comici 2235m). A Bacherntal völgy még csodálatosabb látványt nyújtott, mint az előző napi völgy. Ahogy a felkelő nap sugarai bevilágítottak a völgybe, csillogó-ragyogó hóvilággá változtatta a tájat. A környező sziklák tetején szellemként kavargott a hópermet, lécünk mellett szikrázott a hótakaró. Szerencsére elég stabilnak bizonyult a hóréteg, így ez az igen veszélyes völgy most nyugodt volt és csendes. Az út felénél tartott pihenő során lelkes túratársunk embermély lyukat ásott a hóba, hogy hóprofilt tudjunk tanulmányozni, majd rövid lavinaismereti, és pieps használati oktást kaptunk. Ez nagyon jó volt, különösen mert ezt végig hallottam/láttam/tapintottam (hó tapogatás), míg a túra közben elmondott okosságokból sajnos nem sok jutott el hozzám, mivel én a lemaradó, szerencsétlenkedők táborába tartoztam.
Az út nagy része lankásan emelkedő szakszokból állt, így senkinek nem okozott különösebb nehézséget, csupán csak két rövid, de annál gonoszabb meredekkel kellett megküzdeni. Az első ilyen szakasz majdnem ki is fogott rajtunk. Az ügyesebbek és gyorsabbak már áthaladtak ezen a vastag hóréteggel fedett, de igen meredek szakaszon, ami azért nekik se volt ultrakönnyű. Sikerült jól le is taposniuk a havat, de úgy, hogy az utánuk jövők már nem tudtak azon az nyomon fordulni szerpentinezés közben. Lassú, verejtékes szenvedés árán sikerült feljutni, új forduló nyomot taposva a friss hóban, ami kezdőként ropant nehéz feladatnak bizonyult. Közben a léc le-le csatolt, hogy fokozza az élvezetet. Főleg, mert ezen a meredek, mély havas hegyoldalban segítség nélkül alig lehetett visszavenni. A túra megint egy fennsík szerűségen végződött, ahol a zárva lévő Zsigmondy ház fedett bejárati tornácán megebédeltünk. Ez a túra kb. 6 óra kaptatásból és 1 óra lesiklásból állt. A szűk völgy miatt sokkal jobban megszabott lesikló útvonallal, mint az előző napon.

Utolsó napunkon már csak egy rövid túrára volt időnk. Megreggeliztünk, fizettünk, összepakoltunk és felmálházva lecsúsztunk a kocsikhoz. Most már zárva volt a sorompó, így fizetnünk kellett, hogy elhagyhassuk a parkolót. Moso-ba mentünk vissza, ahol felvonóval mentünk fel a sípályára 8,4 euroért. A legfelső felvonóra csak bérletesek jogosultak, így ezt a 100 méter szintet sível tettük meg a Hahnspielhüttéhez, majd tovább fel a gerincre. Alighogy a gerinc laposodni kezdett, már éreztük is az erős szelet, ami kemény jégburkot fagyasztott a hóréteg tetejére. A szél és a jeges hó kicsúszásveszéllyel fenyegetett, így az első gerinchupli tetején (kb. 2250m magasan) vissza is fordultunk és lesíltünk a pályán. Nem volt túl sikeres zárása a hosszú-hétvégének. Így viszont még értelmes időben hazaértünk, és kialudhattuk magunkat a másnapi munkanap előtt.