Biharfüred

Többször jártam e tájon, de eddig még sohasem írtam róla, úgy tűnik most jött el az ideje.
Mivel szállást nem sikerült találni csak egy napra mentünk, így viszont sokkal kevesebbe került ez a kirándulás. A Debrecen – Biharfüred távolság 3 óra alatt megjárható, így csak az utazás miatti koránkelés keseríthette meg a hétalvók kedvét. Habár Zsókát, Lórit és Józsit régebb óta ismerem, ezen összetételű csapat először indult bevetésre, sőt ha emlékezetem nem csal, egyesek most lépték át először életükben a magyar – román határt. Mindezeket figyelemben véve csodálkoztam, hogy reggel 5 óra előtt már úton voltunk, lehet mindenki igyekezett a legjobb oldalát mutatni. A határon gyorsan átjutottunk, nem csinálták a "mindenkit szigorúan regisztrálunk" hepajt a határőrök, mint három héttel ezelőtt, így fél 8 után már meg is érkeztünk Biharfüredre.

Mivel nem ismertem a többiek állóképességét, csak egy kisebb körtúrát terveztem a Kis- és Ló-havas felé, és ha bírják, akkor "még megnézünk valamit". Először a Csoda-forrást látogattuk meg. Sajnos én nem láttam eredeti állapotában, most nagyon ki van építve. Én személy szerint természetes állapotában többre becsülöm a természet ezen szépségeit, de a románoknak tetszik, és manapság ez a lényeg. Innen folyamatosan emelkedni kezdtünk egy többségében fenyőkből álló erdőben kígyózó ösvényen, közben többféle gombára bukkantunk. Majd jó 250 méter szint megtétele után kijutottunk a mostanra már széna színű gyephavasokra. Még egy szürke ló árválkodott odafenn, de ekkora már a méneseket és csordákat le szokták hajtani a völgyekbe. A szél csak alig fújdogált, a nap sugarai pedig úgy sütöttek, mintha most szakították volna fel a felszakadozó felhőzetet. Mivel mindenki kitűnő fizikai kondícióba volt, úgy döntöttünk, hogy a körtúra mellett még megtekintjük az Ördögmalom-vízesést is. A Kis-havasról az előző napi esőzések nyomán egy sáros erdészeti úton ereszkedtünk le, néhol a fákat, néhol a gépek által felvágott nyomvályúkban felgyűlt vizet és sarat kerülgetve.

A Cserepes-patak hídját kis keresgélés után megtaláltuk, bár eleinte izgalmasabbnak tűnt a teherkocsi átjáró körül levő köveken átugrálni. Azonban nem füllött a fogam a reggeli fürdéshez a hideg patakban, így végül mégiscsak a lentebb fekvő hídon keltünk át. A patak közelében egy kis tisztáson áll, egy jó állapotban levő, piros tetejű, többszintes faház, a Cserepesi erdészház. Csodálkoztam is a jó kondícióján, ugyanis Romániában vidéken, a templomokon kívül semmilyen más építmény nem szokott ilyen jó állapotban lenni. Lefele a patak mentén gyalogoltunk pár 100 métert, majd jobbra befordultunk a következő völgybe, amely már egyenesen az Ördögmalom-vízeséshez vezet. Egy széles enyhén emelkedő, erdészeti út vezet felfelé a patak bal, majd jobb partján. Kb. félúton az út éles balkanyart vesz és átvezet ismételten a patakon, majd mint aki jól végezte dolgát, a völgyből kifelé kezd menni, követve a mellettünk lévő hegy oldalát. Ez az irány azonban nem felelt meg nekünk, és utat keresve tekergettük nyakunkat. Találtunk egy vékonyka erdei szerpentines ösvényt, amely néhol az úton átdőlt fákkal volt megspékelve. Jó darabig követtük ezt az utat, majd belefutottunk egy kereszteződésbe, ahonnan a sárga pötty jelzésű út indul. Ilyen jelzés természetesen nincs a térképen, rövid tanakodás után úgy döntünk, ez az a piros jelzés, ami a Bocsásza felé vezető ösvénybe torkollik be. Nem sokkal ezután az út hitelen emelkedésbe kezd, majd az erdő fái mögül ki-kikandikálnak a sziklafalak, valamint megjelennek a kőkuloárok is, jelezvén közeledünk a célunkhoz. Leültünk egy kicsit pihenni, és a hirtelen beálló csendben meghallottuk a közelben lezúduló víz zúgását. Nem is időztünk soká, tovább indultunk, és csakhamar egy kisebb zúgó rendszerhez érkeztünk, majd feljebb érve ott magasodtak felettünk a kb. 50 méteres sziklafalak és a meredek sziklákat áttörő, lezúduló víztömeg, az Ördögmalom-vízesés. A pihenés és az elmaradhatatlan fényképezés után visszaindultunk ugyanazon az úton, ahol feljöttünk. Féltem a Kis-havasra felvezető sáros, lélekölő emelkedőtől, mint utólag kiderült feleslegesen, mert lendületesen, jókedvűen felmentünk rajta. Már a gyephavasok határánál találkoztunk az első és aznap egyetlen rajtunk kívüli másik túracsapattal, egy háromtagú román családdal, akik szintén a vízeséshez tartottak. Nem volt térképük, így kézzel-lábbal, tört angolsággal elmagyaráztuk nekik az utat, ami persze nem túl bonyolult, hiszen csak a kék kereszt jelzést kellett követniük. A Kis-havasra kiérve gyönyörű napsütés kerekedett, mivel a legelésző állatokat lehajtották már, így nem kellett a néha szemtelen pásztorkutyákra sem odafigyelni. Most örültem igazán, hogy még csütörtökön áttettük a kirándulás időpontját szombatról vasárnapra, olyan szép időt kaptunk, "mint szódás a lovát". A napfényben fürdő Bocsászát és az Ördögmalom-vízesés sziklás völgyét, most távolról megfigyelhettük, és már el is kezdtük tervezgetni a következő túrát, a szóban forgó hegy tetejére. Még indiánnevet is adtam a hegynek, legyen ezentúl neved Bocseszka (ugyan ennek sincs több értelme, de jobban hangzik).

Továbbmentünk az Édenkert kilátó felé, ott van egy széles kivágott fatörzs, ami pihenéshez alkalmi padként kitűnően hasznosítható. Innen a keletre fekvő hegyek és völgyek, a hegyoldalakban pedig az örökzöldek között álló lombhullató fák sárga és vörös foltjai láthatóak. Valóban csodás látvány! De már nincs messze a Ló-havas, a maga 1463 méterével, ahol az aznapi csúcsélményünket is beszereztük. Ez volt a túránk legmagasabb pontja. A csúcsról a sárguló füves hegyoldalon keresztül levágtuk az utat a "villanypóznás" sárga pötty jelzés felé, sűrű gombafényképezés közepette. Amikor a füves rész átvált bozótosba, úgy tűnhet, mintha az ösvény elkanyarodna egy kicsit balra, de ennek nem szabad bedőlni. Emlékezvén a tavalyi bozótáttörési gyakorlatra, most nem mentünk lépre, hanem szép egyenesen a málnabokrok közötti taposáson lejutottunk a Patru Brazi menedékházhoz vezető köves útra. Máskor errefele jóval többen szoktak lenni, de most csak pár ember lézengett a Jád-völgyi kereszteződés melletti víztározónál. Balra fordultunk, vissza Biharfüred felé. Mostanra már kicsit kifáradt a társaság, hiába a jó levegő, no meg a megtett 20 km és a több mint 1200 méter szint éreztette a hatását, de igyekezni kellett, mert az este közeledett. Ez a pár kilométer aszfaltos gyaloglás a végére nagyon nem hiányzott, csak Józsit sajnáltam, akinek még 3 órán át kellett nyomni a gázt hazáig. Mire összeszedtük magunkat és beszálltunk a kocsiba már javában besötétedett, pedig csak pár perccel múlt el fél 7, hiába októberben már korán esteledik.

Összegezve: Egy kitűnő nap, egy kitűnő csapat, egy kitűnő túra. Nem is kívánhat a túrista ennél több!

, 2007. október 7.

További képek: