Afrika tetején: Kilimandzsáró
5. nap: Barafu Hut (4600m) – Uhuru Peak (5895m) – Mweka Hut (3100m)
Fél 12-kor felkeltünk enni egy kis kekszet és még egy kis teát meginni. Ez az éjközépi teadélután nem csak
a szokatlan időpont miatt volt kellemetlen élmény, de az előzékeny serpák is tudtukon kívül azzá tették.
Ugyanis a reggeliző-sátorban - mely éjszakai szálláshelyükként is szolgált – hagyták derékaljaikat
(hogy mi ne a hideg földön üljünk), melyek az elindulás óta mosdatlanul cipekedő hordárok nem éppen
rózsaillatú izzadságszagát árasztották. Lassan készültünk el, csak 0 óra 20 perckor sikerült elindulni.
Fejlámpával felszerelkezve lassan haladtunk a sötétben, előttünk fényes gyöngyfüzérekként kígyóztak a hegy
oldalában a Kibo meghódítására elinduló csoportok lámpáinak fényei. Rövid gyaloglás után, elhaladtunk egy
újabb adag sátor előtt, amelyekből emberek kandikálnak ki, úgy tűnt mintha ez egy újabb tábor
lenne
(természetesen a térkép semmi ilyesmit nem jelölt). Az út meglehetősen monoton, fárasztó, a csendben és sötétben
gyakran elgondolkozik az ember azon, hogy mégis mit is keres itt, és többször megígéri magának, hogy ilyen helyre
többet nem megy. A levegő egyre hidegebb lett. Az elején még ügyeskedünk azon, hogy a levegőt az orrunkon keresztül
vegyük, hiszen így még melegíthetünk kicsit rajta, mielőtt a tüdőbe jutna. De az oxigén olyan kevés, hogy
egyszerűen szájon át kell lélegezni ahhoz, hogy elég levegőt kapjunk. Elkezdett fájni a tüdőm, az elején még
aggódtam miatta, de később már nem is emlékszem mikor múlt el. A GPS tanulsága szerint 5400 felett vagyunk,
gyaloglás közben szédelgek. Időnként meg kellett állni, hogy elég levegőt kaphassunk. Hajnalban 3 és 5 óra között
nagyon hideg lett a levegő, és a szél is el kezdett egyre jobban fújni. Megállni nem
ildomos, csak szélárnyékban,
de ott sem tudtunk csak rövid időt eltölteni. A hőmérséklet -15 °C alá süllyedt. Ha megyünk az oxigén hiány
miatt légszomjunk van és szédelegünk, ha megállunk egy perc múltával vacogni elkezdünk. Örök gyaloglásra vagyunk
kárhoztatva. A vezető és a segédje még hátizsákot sem hoztak magukkal, így az sem melegíthette a hátukat,
láttam rajtuk, ők is fáztak. 5.40-kor elértük a Stella Point-ot, ez a kráter pereme és még a nap sem kelt fel.
Akik már ide felértek, mind a sziklafalhoz lapulva próbáltak egy kis szélvédett helyre szert tenni, miközben
várták a napfelkeltét. Nincs értelme várakozni, a kráter peremén elindultunk az Uhuru-Peak felé, hátha
napfelkeltére odaérünk. De az még innen majdnem egy órára van, addigra fel fog kelni a nap is, mégis éreztük,
hogy az már a végső érőfeszítés, innen már a miénk a hegy. A Kilimandzsáró hava, ha a gleccsereket annak tekintjük,
még megvan; nehéz elképzelni, hogy egyes tanulmányok szerint, az elkövetkező 20 évben teljesen el fognak tűnni.
Végül is ezért utaztam ki, mert még látni szerettem volna a Kilimandzsáró havát, gleccsereit, még mielőtt végleg
eltűnnének, és nem mellékesen megmászni Afrika legmagasabb pontját.
A nap felkelt, de nem lett melegebb. Át kellett mennünk egy már olvadásnak indult gleccser szakaszon, de itt az
olvadás szublimációt jelent, azaz a jég elpárolog a
levegőbe, nincs olvadékvíz. A szublimáció következtében
különleges jégformák, jégtüskék meredeznek a kijárt, de meglehetősen szűk ösvény mindkét oldalán. Szédelegve
mentünk át rajta, koncentrálva minden egyes lépésre. Most döbbentem csak rá, milyen jó is, hogy elhoztam magammal
a túrabotokat. Végre elértük a csúcsot, ott a tábla, és a tengernyi nép. A fényképezéshez sorba kellett állni,
annyian voltak. Míg várakoztunk kaját kerestem és levettem a kesztyűmet a matatáshoz. Ennek következményeit még
tíz perc múlva is éreztem, úgy átfagyott a kezem kb. fél perc alatt. A kötelező fotózás után
(már akinek sikerült fotózni, mert pl. a microdrive nem bírta a nagy hideget és befagyott) már indultunk is lefelé,
hosszú út várt ránk még a Mweka Hut-ig (3100 m).
A kráter peremét elhagyva végre elkezdett melegedni az idő,
de hogy ne legyen minden tökéletes, a segédvezető bevitt minket egy "útrövidítésbe", amit inkább kihagytam volna.
Az ösvényszerűség alig volt járható, csúszkáltunk a meredek kavicsos, homokos hegyoldalon, utána pedig
kereshettük az utat a hegy oldalán húzódó, hosszanti sziklás rovátkák között. A kiutazás előtt bedagadt és
bevérzett bokámnak ez már sok volt, egy állandó, de jó lassú tempóban sántikáltam lefelé a hegyről egyedül,
mindenki lelépett. Szerencse, ekkora már világos volt és sikerült a lehetséges táborhelyünk irányát belőnöm,
és azt is, hogy melyik ösvény vezethet
oda. Felfelé menet a sötétben minden egyforma volt, a soksínű sátorokból
álló táborunk előtt volt egy nagyobb, kék sátorokból álló tábor is, úgy döntöttem ezek lehettek azok,
amik előtt az éjjel elhaladtunk, persze akkor csak egy párat láttam belőlük. Később lent a völgyben megláttam pár
mozgó embert is, így már biztos voltam benne, hogy jó fele haladok, majd mielőtt még elértem volna a táborhelyül
szolgáló sziklagerincet, utolért a segédvezető. Látom megkönnyebbült, hogy végre megvagyok, nem kellett tovább
keresgélnie. Lassan beértünk az előző éjszakai táborhelyünkre, ahol mindenki a sátorban szunyált. Fél óra múlva
korai ebéd lesz, így már le sem dőltem, csak egy sziklán ücsörögve nyalogattam sebeimet. Kaja után jön a
2. felvonás, még 1500 métert kell ereszkednünk.
Ezt már viszonylag gyorsan jó ütemben tettük meg, a jó
útviszonyoknak
köszönhetően. Vissza-visszatekintek a Kibora, mely szégyellősen megint felhőbe burkolózott.
Egy újabb táborhelyet értünk el, amelyet a térkép szintén nem jelölt, ez a High Camp 3797 méteren.
Elérve az lower Moorlandot, növényekkel szegélyezett sziklákból kirakott úton haladtunk. Több újdonságot is látok,
de leginkább az ún. Protea kilimandscharia virágzata, illetve annak stációi tetszettek, mely egyszerre látható
a környező növényzeten. A táborhelyen sokan voltak, mint kiderült, erre küldik le, mind a Machame, mind a Marangu
úton túrázókat, mivel ezek az utak egyirányúsítva vannak. A vacsora után kezdődik a baksispénz vita, kinek
mennyit adjunk. Már az elején látszik, hogy a fejenkénti útiköltség 10 %-a nem lesz elég, de végül
elrendeződött a dolog. (Állítólag a serpáknak fejenként 5 dollár a minimum tarifa a Machame úton és állítólag a
teljes személyzet 24 főből állt. Természetesen a vezetőknek, szakácsnak, pincérnek, kuktának emelt bér jár,
de a pontos összeg ránk van bízva. Lehet ruhaneművel és túrafelszereléssel is megajándékozni őket, elég szegényes
a felszereltségük.) Szerencsére a táskáink - amiket a serpák vittek - jól megúszták a dolgot.
További képek:
- Kilimandzsáró túra
- 1. nap: Arusha – Machame Gate (1800m) – Machame Hut (3000m)
- 2. nap: Machame Hut (3000m) – Shira Hut (3840m)
- 3. nap: Shira Hut (3840m) – Láva Torony (4650m) – Barranco Hut (3950m)
- 4. nap: Barranco Hut (3950m) – Barafu Hut (4600m)
- 5. nap: Barafu Hut (4600m) – Uhuru Peak (5895m) – Mweka Hut (3100m)
- 6. nap: Mweka Hut (3100m) – Mweka Gate (1700m)
