A hegyen töltött második nap reggelén volt egy kis napsütés, és aznapra ki is fújt, és természetesen a Kibo kráterből szinte semmi sem látszott.
A reggeli és a csomagok összepakolása után indultunk tovább, a Shira plató felé. Eleinte még egy kicsit erdőben nyomultunk, majd fokozatosan beértünk
az ún. lower moorland-nak nevezett zónába. Itt jobbára embermagasságig érő növények vannak, amelyek egyre töpörödnek a magasság függvényében.
Megjelennek az európai emberek szemei számára különlegesebbnek számító több méteresre megnövő aggófüvek, a seneciok (Senecio cottonii) is,
de ezekkel később, a magasabb régiókban lehet majd tömegesen találkozni. A köd nemcsak hogy nem akart eltűnni, de egyre tovább sűrűsödött,
és a táj, mármint amit láttunk belőle, közben lassan megváltozott egyre sivárabb lett. A felfelé gyaloglásból gerinctúra kerekedett,
egyre sziklásabbá vált a terep, ami nem csoda a hegy egyik vízválasztó gerincén (a repülőgépről egy jól fejlett gyökérnek tűnt) haladtunk felfelé.
A terep nem nehéz, csak egy-egy helyen kellett a párás idő miatt, a helyenként nyálkás-vizes kövekre jobban figyelni. Öt órányi gyaloglás után értük
el táborhelyünket a vulkáni fennsíkon 3800 méteren fekvő Shira Hut-ot. A köd olyan sűrű volt, hogy a vezetőink is 5 percnyi keresgélés után találták
meg "csapatainkat", akik sikeresen túl voltak már a táborverésen. A táborhely közelében veréb nagyságú kis madárkák, és fehér nyakú hollók keringtek,
némi kajalejmolás ürügyén (mint később kiderült itt ilyenek a hollók, de én elsőre simán mutánsoknak néztem őket). Éjszakánként többször felébredtem,
a folyamatosan csökkenő külső hőmérséklet következtében, hogy különböző óvintézkedéseket tegyek. Így éjfél körül a hálózsákot húztam be, hajnalban pedig
elkelt egy pulóver is. Reggelre meglehetősen hidegre ébredtem, kb. -5 C lehetett, és persze tiszta jég volt a sátorponyva, az este kicsapódott nedvességnek köszönhetően.