A Grossglockner meghódítása

Azt mondják, minden valamire való mászó, akinek valaha jégcsákány volt már a kezében, legalább egyszer, de inkább többször, megmássza a Grossglocknert, azaz a GG-t, az osztrák Alpok csúcsát. Ezt persze csak azután tudtam meg, hogy jómagam is végigjártam a "tanösvényt", hetekkel a túra után, mikor végső kimerültségből, és amolyan fél-euforikus állapotomból felocsúdva utánanéztem, hol is jártam nemrég.
Őszinte leszek, hetekbe telt, mire döntésre jutottam a túrán való részvételt illetőleg, hiszen minden "hegymászó-tapasztalatom” a tavalyi Marmolada-csúcs meghódítása volt, melynek ugyanezzel a társasággal vágtam neki (a túra beszámolóját itt olvashatjátok). Akkor persze nem gondolkodtam ennyit, de ez biztosan azért volt, mert jóformán fogalmam sem volt róla, mire vállalkozom. Nagyvonalakban elmagyarázták nekem, mi az a Via Ferrata, egy fél napon keresztül kellett gyakorolnom a beülő biztonságos használatát, aztán "ugrás a mélyvízbe". Magabiztosságomat a komoly hegy- és sziklamászó tapasztalatokkal rendelkező párom (Jana), és barátaim kölcsönözték nekem, akiknek alkalmazkodni kellett az újonc első próbálkozásának lassúságából adódó kényelmetlenségekhez (ez a tudat persze nagyon ösztönzőleg hatott, nagyon igyekeztem minél kevésbé "amatőrködni").
Végül is, győzött a kalandvágy, és az Alpokot látni kívánó mániákus "fremen oldalam", és nekiláttam összecsomagolni első igazi hegymászásomhoz. Az ilyenkor felmerülő problémát azt hiszem, már minden túrázó ismeri: minél kisebb, és könnyebb zsákba beférni- úgy, hogy közben a 2571 m magasságban épült utolsó parkolóban, sátorban alváshoz, illetve a 3454 m-en fekvő menedékházban eltöltendő éjszakához, komoly (szaknyelven "bika") hálózsákra lesz szükség, s hogy idáig eljussak, többkilós merevtalpú bakancsot, hágóvasat, jégcsákányt, viharkabátot, polárt kell vinnem- ez az alap. Aztán a gázmelegítő, konzervek (a dörzsöltebbek már porlevest, és tésztát hoznak, de legalább egy konzerv akkor is kell, az energiaveszteségek megfelelő pótlásához- mondjuk ki, egy jól megérdemelt vacsihoz a hegyen).


1. nap

Az indulás Pesten lesz, ott találkozik a csapat (öten vágunk neki, két pár, és a helyismerettel rendelkező, pótolhatatlan jóbarát, (Laci), aki mindig tud egy rövidebb utat?). Itthon nyár közepe van, 30 fok, de "a hegyen" biztos hűvösebb lesz, így a meleg holmit magunkra aggatjuk, akár egy szobainasra, és úgy vészeljük át a vonatozást Miskolcról Pestre, ahol a többiek várnak minket).
Az úti célnak egy nagy Peugeot kombival vágunk neki, amit még mindig nem értem, hogyan lehet kétszer annyi holmival megtömni, mint amennyi a helykapacitása- s amelybe a csomagok után még nekünk is be kell cihelődni. A kocsikázás a szokásos, a sofőr (Szabi) még mindig fáradhatatlan, s a mai napig csodálom a lelkierőt, amivel a fáradtságot legyőzve gyűri le a kilométereket, hogy aztán pihenés nélkül nekivágjon velünk, a hátsó ülésen szundizókkal a hegynek (a tavalyi Dolomitok-túrán egész éjszakás vezetés után, reggel hétkor, a Tridentina parkolójában a kormány mellől kiszállva rögtön nekivágott a ferrátának).
Ausztria persze gyönyörű, és mi újra beleesünk a csapdába: az első elénk táruló magaslatokat fotózni kezdjük, lelkesen csattogtatva a gépeket, hogy aztán egyik megállótól a másikig mindig újabb és újabb, egyre szebbnek tetsző látványt akarjunk képekbe zárni. Itthon aztán, mikor leülünk végignézni a sorozatot, csak legyintünk az első 50 képre- "hja, na, ennél sokkal szebb jön mindjárt", vagy "á, ezek még csak amolyan dombocskák, de a többi!".
Az igazán érdekes rész az utolsó 35 km-en vár minket, az osztrákok által olyan büszkén (egyébként méltán büszkék rá) emlegetett, és karbantartott, un. Grossglockner Hochalpenstrasse Karintia tartományban. Természetesen "fizetős" (26 euró, ha jól emlékszünk), és a 107-es Glockner Strasse részét képezi, egyediségét pedig az adja, hogy a Hohe Tauern természetvédelmi területen vezet át. Heiligenblut felől érezve 1300 m szintkülönbséggel és 27 kanyarral (sokkal többnek tűnt) kell megbirkóznia a fáradt autóvezetőnek, de annyi parkoló, és pihenőhely van kialakítva ezen a mindössze 34.4 km hosszú távon, hogy bőven van lehetőség a pihenésre. A Fucher Lacke tavat elhagyva, két alagúton keresztül vezet tovább az út (Mittertörltunnel, 117 m, Hochtortunnel, 311 m hosszú), hogy aztán az 1850 m magasságban fekvő Posthaus Guttal vendéglőnél kezdődő 8.5 km hosszú Gletscherstrasséra érjünk, amelyen eljutunk mai napi célunkig, a Franz Josef Höhe-re melyen hatalmas parkoló várja az Európa leghosszabb gleccserét látni kívánó bámészkodó turistákat.
Épp jókor érkezünk, a nap még nem nyugodott le, de már nem esik olyan meredek szögben a fénye, hogy fényképezhetetlen legyen az elénk táruló látvány. Lássuk csak. Európa leghosszabb gleccsere a Pasterze, egy 8 km-es jégfolyó a Johannesberg lankás oldalairól ered, mely a kétoldalt sorakozó hegygerincek és csúcsok között, a völgy Ny-i végét zárja. A gleccser "partjához", mintegy 250 m szintkülönbséget áthidaló un. Gletscherbahn közlekedik, de a hegyoldalba kiépített kényelmes lépcsőkön mégiscsak élvezetesebb megközelíteni. A helyszínen kapható prospektusok tanúsága szerint 80 évvel ezelőtt a gleccser szintje a parkolóház földszintjével esett egy vonalba, s ha a légköri felmelegedés hasonló ütemben folytatódik, hamarosan nyomtalanul eltűnik ez a geológiai kuriózum Európából.
Ami minket mégis jobban érdekel, az nem más, mint a parkolóház 4 emeletes monstrumával szemben emelkedő Grossglockner csúcsa, következő két napunk úticélja. Egyre erősebben felmerülő aggodalmaimat kínosan leplezve veszem szemügyre "a hegyet", és próbálom kivenni a gerincen található utolsó menedékház sziluettjét- a napsugarak megcsillannak a tetején, és így hirtelen könnyen megtalálom az apró pontot a távolban.
A késődélutáni bágyadt napsugarak még sétára csalogatnak minket, és miközben elindulunk a parkolóháznál kezdődő "Tunnel-Museum" útvonalán, a hegyoldalakat átszelő alagutakból kibukkanó, majd újra eltűnő utakon a szemközti hegyoldalt bűvöljük. Próbáljuk megtalálni a "beszállási pontot", ahol a gleccseren átkelve a morénahalmon keresztül majd a fenti menedékházig jutunk. A holnapi úti cél a Johann Erzhog Hütte, 3454 m magasságban, mintegy 1200 m szintkülönbséggel a parkolóháztól. Az útvonal "egyszerű"- a parkolóháztól alászállni a Pasterze gleccserhez, azon keresztülvágva a morénahalmon felkapaszkodva a Glockner oldalába kerülni, "feltolni" magunkat a hóhatárig, ahol felvasalunk, kinek jégcsákány, kinek túrabot, és két, szabad szemmel már nagyon-nagyon vészjósló távolságból is kitűnően látható jégfolton traverzálva a hegyoldal DK-i oldaláról felmászni a menedékházhoz.
Míg én végiggondolom ezt az egészet, a 6 alagúton átvezető turistaút egy elhagyott menedékházhoz, és egy távolabbi vízeséshez vezető elágazásba torkollik, s a csapat az előbbit választja, abban a reményben, hogy ott megtaláljuk a gleccserre vezető ösvényt, illetve a gleccseren való átkelésre legalkalmasabb útvonalat. Közben persze apró pontokat látunk a jégfolyón mozogni, meglepően gyors tempóban- ez megnyugtató újdonság: ezek szerint nem olyan veszélyes a gleccser, és viszonylag jól tudunk majd haladni rajta. Az áhított útvonal, mely a jégen keresztül vezet minket, persze nem létezik, vagy ha mégis, hát mindenki egy másik úton jár, mint azok a pöttyök is, akiket most látunk. A társaság végül hosszas helyzetelemzés után úgy dönt, hogy arra indulunk, amerre a többség, vagyis a Gletscherbahn aljából induló, a Pasterz-ét hosszanti irányban átvágó "ösvényen".
Erről még az a kigyúrt orosz alpinista csapat sem tud minket lebeszélni, akiket az elhagyott menedékháznál találunk, s amelynek egyik tagja lelkesen magyarázza nekünk, hogy korai indulással bőven megmászható egy nap alatt a csúcs, és igen, itt kell átvágni a gleccseren, a köveken hagyott piros pontos jelzést követve.
Miután társaimmal esti nyugovóhelyet rendezünk be a parkolóház 3. emeletén, a korlát mellett közvetlenül (innen a legjobb a kilátás?), a vacsora melegítése közben eddig ismeretlen, azonban annál komolyabb probléma merül fel: étvágytalanság. A hegyibetegség első jele- 2300 m-es magasságban vagyunk, akklimatizálódás és pihenés céljából is töltjük az éjjelt itt. Nem szívesen ismerem be, hogy máris jelentkeznek a tünetek, annál is inkább, mivel eddig nem volt komolyabb gondom a magassággal, a Marmolada, a maga 3342 méterével fel se tűnt. Most meg, 2300-on nem tudok enni. S hogy ez mennyire lehet súlyos tünet, még fel sem fogom. Egyenlőre kelletlenül veszem tudomásul, hogy én sem vagyok superwoman, és a lefőzött tésztát lezárható dobozban elteszem reggelire, mondván, hogy addigra biztosan jobban leszek.
A napnyugtával igazi hűvös levegő köszönt ránk, viszont, mintha vezényszóra történne, az utolsó sugarakkal együtt eltűnnek a turisták is, akikből pedig illúziórombolóan sok van itt. Még egy apró kellemetlenséggel szembesülünk: este 7-kor bezárják az egyetlen nyilvános mosdót, s ha ez nem volna elég, tudomásul kell vennünk a tényt, hogy nemcsak WC, de víz nélkül is maradtunk. Se főzéshez, se mosakodáshoz, nemhogy meleg, de hideg vizünk sem volt, így kénytelenek voltunk értékes ásványvíz – készleteinkhez nyúlni utánpótlásért. Ami a WC-ügyet illeti….nos, a parkoló 4., nyitott szintjén túl zöldellő hegyoldalban van már néhány hegymászók által rituális okokból is gyakran látogatott kultuszhely, melyeket lapos kövek pakolgatásával igyekeznek álcázni… A képlet azonban még itt sem egyszerű, mert egészen késő estig, illetve a nap első sugaraitól kezdve VALAKI MINDIG VAN ODAKINT, és azt már kisiskolás koromban megtanultam, hogy a cserjeszint is véget ér 1800 méter körül, így hát kis szerencsével, tiszta hajnalban , egy jó távcsővel még a szemközti Erzog-házból is simán kivehető lehet az ember, miközben "bokrot keres", nemhogy a parkolóház fölé emelt üvegtornyos kilátóból, mely bástyaként tárja eléd a teljes Glockner panorámát…


2. nap

Hajnalban ugyanez a trauma ébreszt fel végleg félálomszerű szendergésemből. A levegő hűvös, a Glockner viszont gyönyörű, hiszen a nap most nem magasból süti, a sugarak épp csak most kezdik végigpásztázni a hegyoldalt. Tökéletes idő a fotózásra. No meg az indulásra. Reménykeltően derűs a reggel, egyetlen felhő sem úszik az égen, szellő se rezzen- éppen csak hideg van, de hát úgyis sok a cókmók, amit a menedékházig vinni kell, a felét magunkra kapjuk, a másik fele megy a zsákba. A Gletscherbahn mellett épített lépcsőkön szép komótosan nekivágunk az útnak, le, a Pasterzen gleccserhez. Kitaposott ösvény vezet a jégtakaró széléig, sőt, azon túl is, egy ideig fel lehet sétálni a gleccserre. Kisvártatva azonban korlátok állják utunkat, és egy szerény tábla tudatja velünk, hogy a további szakaszokra csak saját felelősségre, illetve csak profiknak (gondoljuk, profi hegymászóknak) szabad elindulniuk. Kaján mosollyal értjük magunkra a "professionals" kifejezést, és átlépünk a korlátokon, hogy a tegnap meglátogatott, elhagyott menedékházzal szemben, azzal nagyjából egyvonalban sejtett csatlakozási ponthoz érjünk, amely gyakorlatilag a GG ösvényének eleje. A Pasterzen jól járható, a nagyobb hasadékokat már fentről, a parkolóházból kifigyeltük, és most eleve próbáljuk azokat kerülni. Két gleccserpatakon kell átugrani, hogy a morénahalmot megközelíthessük, de itt segítenek a fiúk. Közben saját szemünkkel láthatjuk, milyen is az igazi "gleccserkék" szín (gyönyörű), és egy-egy kisebb repedésbe bekukucskálva felmérhetetlen mélységeket veszünk szemügyre- próbáltunk saccolni, milyen mély is lehet egy-egy hasadék, de a kristálytiszta, víz, és jég nem nagy segítség a távolság felméréséhez. 2-3 méter, vagy talán több mint 10?
Miután átvágunk a jégmezőn, és fokozatosan át-traverzálunk a parkolóház oldalából a GG felőli "partra", a morénamezőhöz, elkezdjük keresgélni azt a sokak által emlegetett piros kört, ami a hegyi ösvényt hivatott jelezni a hegymászóknak. Szerencsére jó irányba indultunk, így kisvártatva nem csak piros kört, de nagy jelzőpóznát is találunk, az ösvény első jelzőköve mellett. A neheze most jön- a fal nagyon meredek, és mozgó kövekkel teli, igazából talán ezért nem érdemes elhagyni a "jelzett utat", ezen a részen ugyanis remélheted, hogy előtted már helyükre taposták a kevésbé stabil sziklarögöket. Izzasztó kaptatón tartunk felfelé, egyik póznától a másikig, semmilyen technikai tudás nem kell hozzá, csak állóképesség, és kitartás. Nagyon rövid távon emelkedünk hirtelenül sokat, néha-néha visszatekintve egyre többet látunk a Johannesbergből, és a Pasterzenből, a nap már magasan jár, kezd melegünk lenni. A morénahalmot lassacskán magunk mögött hagyva végre szilárdabbá válik a szerpentin a lábunk alatt, bár a meredeksége változatlanul aggasztó. Persze még frissek vagyunk, pihentek, hol van már a tegnapi étvágytalanság? ….nos, az sajnos még mindig tart, a tegnapi tészta érintetlenül zötykölődik a hátizsákomban, egyedül a víz fogy, de az nagyon, pedig a menedékházban nem lesz utánpótlás, illetve csak pénzért. Jó sok pénzért.
Végül csak elérjük a hóhatárt. Bő fél órás beöltözködést, tízórait tartunk, az út felén ugyan már túl vagyunk, de a "technikás" része csak most jön. Hágóvas, jégcsákány, kamásli, minden, ami kell, de hideg már rég nincs, így egy réteg pulcsi mehet a zsákba. Az elmaradhatatlan napszemüveg már rég a fejünkön van, de ideje, hogy sapkát húzzunk a napszúrás előtt - már akinek van. Nekem csak sebtiben előkapott trikóm van, a baseball-sapkám valahol otthon pihen egy polcon, szidom is magam miatta rendesen. A csapat egy komoly stratégiai hibát követett el, melyet ezen a ponton kezdünk felfedezni. NINCS NAPTEJÜNK. Azazhogy az egyik párnak van egy kicsike tubusa, aminek az alján van még két, azaz kettő cseppnyi kence, amit persze önzetlenül felajánlanak a köz javára, de be kell látnunk, ez édeskevés a "túléléshez". Szóval se naptej, se sapka, csak lelkesedés, de abból még mindig elég. Így vágunk neki a havas szakasznak, mely rögtön egy traverzzel kezdődik: a Nyugati oldalból átjutni a Keleti oldalba, szinte kitaposott ösvényen, viszont az első nagyobb jégfolton keresztül. A parkolóházból már korábban kifigyeltem magamnak ezeket a szürkés foltokat ott a szép havas hegyen- már akkor sejtettem, hogy ez valami nagyon – félelmetes dolog lesz, de mikor ott álltam a hó, és a jég határán, ilyeneken már igazán nem volt értelme gondolkodni. Egyik lábat a másik után, jó erősen berúgni a vasat, stabilan állni, csákány a hegy felőli kezemben… megy ez! A biztonság kedvéért persze össze vagyunk kötve, igyekszem figyelni a mellettem lengedező kötélre, és a "másik oldalra", ami gyakorlatilag a lenti morénahalomig tartó lejtős hegyoldal, csak néha vetek egy-egy tétova pillantást. Itt azért nem kéne kicsúszni - mondogatom magamnak- kötél ide, vagy oda. De nincs is semmi gond, jó tempóban átérünk a túloldalra, a kötelet leoldjuk magunkról, hogy kicsit szabadabban mozoghassunk, és nekivágunk a meredélynek. A hó jól taposható, bár a nap melegen süt, mégsem olvasztotta meg a felszínt, így tulajdonképpen tényleg jó iramban gyűrjük fölfelé a kitaposott ösvényt, és hamarosan már meg-megcsillan a fény a menedékház tetején-, de messze van az még!!!!
Az utolsó nagy emelkedő előtt egy újabb jégfolton kell átjutnunk, és némi aggodalomra ad okot a szemközti irányból érkező háromfős mászócsapat, akik a jégfolthoz érve hirtelen feltűnően lelassulnak. Megállunk, hogy jobban megfigyelhessük sorstársainkat, és az egyik ember éppen ekkor csúszik ki a meredély fölött, esését egy gleccserhasadék széle állítja meg. A csapat itt megáll, és köteles biztosítást készít magának. Miután a kötél ott feszül közöttük, már nyugodtabban indulnak útnak. Mi lélegzetvisszafojtva figyeljük az eseményeket, és megkönnyebbülünk, amikor látjuk, hogy nincs sérülés. Folytatjuk utunkat a jégfolt, és a három mászó felé, s ahogy elhaladunk mellettük, barátságos köszönéssel és fejbiccentéssel üdvözölve egymást, megbizonyosodhatunk, hogy valóban nem történt semmi komoly baj a csapatban. Nálunk is felmerül a kötél-biztosítás lehetősége, de még végig se gondolom, már túl is vagyunk a jégfolton- hála a sort vezető "első embernek" (Laci), aki biztos ösvényt talált a jégen át.
Az ezután következő szakasz inkább pszichikailag volt megerőltető- a menedékház tisztán látszik a távolban, az út odáig mégis még 2-3 órába telt, pedig igazán szedtük a lábunkat. A hóban, bár itt már térdig is ér néhol, kitaposott ösvényen lehet haladni, és csak a gleccserhasadékokra kell figyelni, illetve gondosan elkerülni őket. Néhányat persze nem lehet kikerülni, ezeken kénytelenek voltunk átkelni, kínosan ügyelve arra, hogy a járt útról ne térjünk le, hiszen egy-egy hó, vagy jéghíd, ami a hasadékon átvezetett, csak arról volt felismerhető, hogy kitaposott ösvény vitt át rajta. Ezek nem szélesebbek egy kis lépésnél, és két oldalukon letekintve mélységes szakadék tátong.
Hogy mindezek után milyen érzés a menedékház fatornácára lépni? Felemelő. A ház tövében levasaltunk, és nyúzottan, kissé meggyötörten evickélünk fel a lépcsőkön a bejárati részig, ahonnan gyönyörű panoráma fogad minket, körös-körül az Alpok csúcsaival, s a menedékház mögött maga a GG, holnapi úticélunk.
A civilizáció oázisa ez a kis menedékház, s ezt rögtön felismerjük, ahogy a terasz fakorlátján hagyott, üres söröskorsóra pillantunk. Délután 4 óra van. Reggel 8-kor indultunk a Pasterzenre, tehát 8 órás megerőltető mászás van mögöttünk, mintegy 1200 m szintkülönbséggel. Hamar bejelentkezünk az éjszakára, és leülünk egy asztalhoz, hogy elfogyasszuk jól megérdemelt rumos teánkat, miközben az ablakon kitekintve a Glockner csúcsai látszanak, s a hóban apró pontocskák mozognak- ők ma mászták "a hegyet", és most ereszkednek le a menedékházhoz. A fogadóban nagy a forgalom, a hegyimentőknek örökösen foglalt asztaluk van, és nagyon sokan érkeznek az É-i oldal felől, egy könnyebben járható útvonalról. Mi a déli oldalon jöttünk fel, amiről az utat már megjárt barátunk azt nyilatkozta "nehezebb, de szebb". A teraszról visszatekintve, és mindkét oldalt gondosan szemügyre véve igazat kell adnom neki.
A menedékház amúgy nagyon otthonos, és meleg!, bár a WC borzasztó kellemetlen szagokat áraszt - valami bio-emésztője van, vagy micsoda, és ennek köszönhető a penetráns bűze. Hamar felmérjük a helyzetet: a menedékházban ugyan van meleg étel, de rengeteg pénzt kérnek érte, főzni viszont csak kint lehet, a házikó tövében, így gyorsan összeszedelőzködünk, hogy még a lemenő nap utolsó meleg sugaraiban költhessük el gázon melegített vacsoránkat. A ház Ny-i oldalában fészkeljük be magunkat, hamar ismeretséget kötünk egy magyar apukával, aki a fiát hozta magával - vonatoztak idáig, és az É-i oldalon jöttek fel, holnap pedig mennek haza - a csúcsmászás nem nekik való, de nekünk sok sikert kívántak. A vacsora illata (gulyásleves?) még a levegőben terjeng, mikor a párom mellé telepszem a 3454 méteres magasság fölé összeácsolt padra, mert a fejébe vette, hogy lefényképezi a napot, ahogy eltűnik a Glockner sziluettje mögött. Hátunk mögött a Pasterzen, és a parkolóház is látszik, megalázóan kicsinek tűnik a távolság, és rosszul esik belegondolni, mégis mennyire fárasztó volt a mai nap. Ilyenek a hegyek. Alig több, mint 7 km-t tettünk meg, de szinte végig fölfelé. A "csúcstámadásra" 4 órát írnak, de nekünk biztos tovább fog tartani. Megegyezünk benne, hogy hajnali 5kor vágunk neki, hogy elkerüljük a forgalmat, ráadásul a holnapi napba még a leereszkedés is bele van kalkulálva, vissza egészen a parkolóházig. A napnyugta fotós dokumentálása után tehát nyugovóra tesszük magunkat a számunkra kijelölt szoba emeletes ágyain.


3. nap

A hajnali szürkeségben párom a kezével töri össze a gleccservizet gyűjtő kinti hordó tetején a jeget, hogy a reggeli mosakodás procedúráját legalább némileg kivitelezhessük. Persze nem sokat bajlódunk ilyesmivel, "a szemünk is kifagy", így vágunk neki a meredeknek, felvasalva, csákányostul. Bár el akartuk kerülni a tömeget, ilyenkor vannak a legtöbben. Mindenki hajnalban vág neki a csúcsnak, hiszen ilyenkor még tart a hó, és könnyebb haladni. Azért egyenlőre illedelmes sorbanállás van, mindenki vár a sorára.
A havon felkapaszkodni nem is nehéz, amikor azonban elérjük az első sziklákat, melyek tövében vastag jég terül el a hó alatt, kissé elvesztem a lábam alól a talajt. Innen már tényleg nem lehet kicsit esni, ahogy mondani szokás, és a hágóvason sem állok olyan biztosan, ahogy kéne. A többiek örülnek a jégnek, és ki tudják használni, stabilan belevágják a vasat, és haladnak. Én közben csendben elkezdek pánikolni (csak szerényen, mint Malacka, hogy senki se hallja), és tolom föl magam a sziklák mentén a nyereg felé, ahol eltűnik a hó is, a jég is, és a felszerelés a hátizsákba kerül. Mikor idáig eljutok, lovagló ülésbe vetem magam egy nagyobb sziklán, és két kézzel kapaszkodva pityergek szomorú véget érő szépreményű életem felett. A párom felteszi a kulcs-kérdést: itt még vissza lehet fordulni, jövök-e velük végig?
Valami megmagyarázhatatlan hang helyettem azt mondja, hogy megyek tovább, és már ott is állok az első hatalmas sziklatábla előtt, amin a többiek szerint rengeteg fogás van, szerintem pedig olyan sima, mint az ebédlőasztal otthon, csak éppen függőleges, pont, mint mikor gyerekkoromban feldöntöttük az asztalt, hogy bunkernek használjuk a lapját. Innentől kezdve megint köteles biztosítás van közöttünk, és egyik póznától a másikig mászunk, végeredményben tényleg jól tagolt, és könnyen mászható útvonalon. Néhány helyen jobban jár az ember, ha elhagyja a kijelölt ösvényt- én már csak tudom, mert végig a jelzett úton másztam, és például a 3700 méteres magasságban, lovaglóülésben végigegyensúlyozott résznél megrökönyödve vettem tudomásul, hogy mások lába alatt biztos talaj van, miközben lehagynak engem a sziklát megkerülő peremen. Én persze már nem fordulhatok vissza, úgyhogy "hórukk", végigaraszolok a nyereg alakú sziklatetőn, miközben mindkét lábam a mélységbe lóbázom, és sűrűn ismételgetem magamban a mantrát "nem vagyok normális".
És ha mindez még nem volna elég, egy csapásra akkora tömeg árasztja el a Glockner kis és nagy csúcsát is, hogy hirtelen a pesti metrón érzem magam, ahol legalább annyira nem figyelnek rá, hogy besodornak-e a peron alá, mint itt, miközben oldalról, vagy éppenséggel a fejem fölül akarnak kikerülni. A tömeggel nem csak nekem gyűlt meg a bajom, a párom kezét egyenesen standnak használta egy vaksi makimajom, és anélkül, hogy megbizonyosodott volna a pózna (jelen esetben kedvesem csuklója) stabilitásáról, egyszerűen áthurkolta rajta a hevederjét. Ezzel az erővel persze engem is megkérhettek volna, hogy ha már ott üldögélek, igazán tarthatnám a hexit, amíg a következő standhoz nem érnek. Erre szerencsére nem került sor, de mégis nagyot csalódtam a Glocknert látogató hegymászó társadalomban. "A hegyen mindenki csak magára figyel"- így van ez, hiába.
A Glockner kis és nagy csúcsa között egy csorbába kell ereszkedni - egyedül itt van némi drótköteles biztosítás, és természetesen hatalmas tülekedés, hiszen hacsak nem növesztesz szárnyakat, nem tudod kikerülni az előtted levőt - mi legalábbis ezt hittük, míg egy újabb hegymászócsapat nem mászott keresztül rajtunk, miközben mi jóformán a mélység felett lógva, félig kapaszkodva vártuk, hogy szabad haladáshoz jussunk a hegyen.
A csúcs elérését ezek után extra csúcsélményként éljük meg, és a kereszt közelében lecuccolva szemügyre veszem, mit hagytam volna ki, ha visszafordulok a cél előtt. A látvány pazar, és a tudat, hogy minden más csúcsnál magasabban vagyunk, nagy megelégedéssel tölt el- nem mintha amolyan "csúcsorientált" lennék, sokkal inkább azért, mert ezt a teljesítmény már nem kell felülmúlni egy ideig, tehát otthon lesz időm a sebeimet nyalogatni?.
Miután az olasz csapat végre másoknak is átengedi a csúcson felállított keresztet, az alkalmat kihasználva gyorsan felkucorodunk a tövébe, és megkérünk egy szimpatikus mászónőt, hogy kapja le a társaságot- a kép annyira jól sikerült, hogy meg is lepődtünk rajta. A kötelező csúcscsoki elfogyasztása után végül szedelőzködünk - sóhajtva gondolok bele, hogy ugyanazon az útvonalon kell visszajutni, amin ideértünk, magyarán kezdődik elölről a pesti metró-effektus. Mindazonáltal járhatóbb volt a lefelé tartó ösvény, mivel a "cikisebb" helyeket már ismerve, kikerültük, vagy okosabban másztuk, mint fölfelé.
A nyeregtől lefelé újra hágóvassal és jégcsákánnyal szerelkezünk fel, de délután 2 óra lévén, a napsütéstől csatakossá olvadt havon egyik sem segít sokat. Ha felfelé aggasztó volt a jégen, lefelé kétszeresen is az, hiszen nincs semmi, ami megtarthat egy kicsúszáskor.
A sziklákat elhagyva már gyorsabban tudtunk haladni a menedékház felé, s bosszankodva vettük tudomásul, hogy a reggeli térdig érő hóösvény helyén most térdig érő patakocska folydogál, s nem igazán lehet kikerülni.
3 körül értünk vissza a menedékházhoz, és hosszú, kínos haditanácskozás után, végül is 4-re hirdetjük meg az indulást a parkolóházhoz. Az alternatíva a menedékházban töltendő éjszaka lett volna, aminek azonban a szabadságra kivett napok száma látta volna kárát, így nekivágunk a hegyoldalnak.
A 8 órás csúcsmászás rengeteg energiát kivett belőlem, de nem is ez a baj, hanem a hegyibetegség szinonímájává vált étvágytalanságom. Lassan 2 napja nem ettem semmi normális, igazán tápláló, vagy energiapótló ételt, és a legveszélyesebb az volt, hogy ez még csak fel se tűnt. Azt sem számoltuk bele, hogy a délutáni napsütés mennyire megváltoztatja a hegyoldalt egyetlen nap leforgása alatt. A tegnapi jégfoltok mára összefüggő jég-felületté váltak a hegyoldalon keresztül vezető ösvényen, néhány hasadék is feltűnőbbé vált azóta. Hatalmas hiba volt részemről, hogy a bakancsomon nem igazítottam meg a kötést, miután a csúcsról visszaértünk. Gyakorlatilag a hajnali 5-kor megkötött "masnik" tartották a lábamon a hágóvasat cipelő Makalut, és a 45 fokos, összefüggő jég borította lejtőn igencsak kényes kérdéssé vált ez a probléma. Mint a rosszul megkötött bőr korcsolya, ami nem tartja a bokát, úgy nyeklett-nyaklott az én lábam is a cipőben. Ehhez vegyük hozzá a kimerültségemet, a korgó gyomromat, és máris világos mindenki számára az élet-halál harc, amit a jégen folytattam a túlélésért. A csapat másik női tagja (Hangya), percekkel előtte csúszott ki a kötelékünkből, és hallatlan szerencsénkre az alattunk keresztülfutó gleccserhasadék peremén landolt, így nem esett baja. Végül is, lejutottunk a hóhatár alá, és hatalmas megkönnyebbüléssel szabadultam meg hágóvasamtól.
A tegnap oly hosszúnak tűnő kaptató, a morénahalommal, most könnyen leküzdhető rövid-távfutássá vált (ne feledjük, tegnap ugyanez az út 8 órát vett igénybe, ma viszont 4kor indultunk, s ha a fele idő alatt teljesítjük is, este 8 körül már sötétedik - sötétben pedig senki sem szeret gleccseren botorkálni- főleg, ha ez történetesen a Pasterzen, Európa leghosszabb gleccsere) - szóval sietünk. A gleccseren is pillanatok alatt érünk át, így visszatekintve legalábbis nem tűnik hosszúnak az út. Ami ezután jön, arra azonban egyikünk sem számított… A Pasterze parkolóház felőli partjánál álldogálunk, és a 250 m magasságba tartó, biztonságosan kiépített, barátságos lépcsősort bámuljuk...
Közel másfél órába telt felmászni a parkolóházhoz. Jómagam minden 4. kanyarban megálltam pihenni, és élvezni a tudatot, hogy ezúttal tényleg nincs hova sietni. Tulajdonképpen csak most tudtam először igazán örülni a csúcs meghódításának, az elmúlt két nap minden talpon töltött percének. De ez az öröm épp annyira teljes volt.

, 2006. november 1.

További képek:

Panoráma képek: