Padis fennsík 2005. június eleje

Nyolcfős csapatunk két autóval Miskolcról és Békéscsabáról indult a kegyetlenül hajnali 4-5 órai időpontokban. Bár ezek az indulási időpontok nagyon embertelennek tűnnek, főleg a sofőrök számára, hamarosan meglátjuk mi mindenre jut idő e "kis" kényelmetlenség elviselésével. A határátkelőnél zökkenőmentesen átjutottunk (de mindig érdemes felkészülni várakozásra és ellenőrzésre, főleg visszafelé a magyar oldalon), majd az első benzinkútnál - pár száz méterre a határtól, ahol még magyar nyelven és pénzben szolgálnak ki - megtudtuk, hogy a kötelező úthasználati díj befizetéséről igazoló matricát csak a Petrom kutaknál lehet beszerezni. Ennél az első benzinkútnál érdemes tankolni. Nem kell pénzváltással vesződnünk és még mindig olcsóbb a benzin, mint odahaza.

Irány a legközelebbi Petrom kút, ahol először közölték, hogy matrica, az nincs, majd elkeseredett arcunk láttán és kérdésünkre, hogy hol a legközelebbi Petrom kút (mindezt magyarul tárgyaltuk meg) végül kinyögték, hogy lesz matrica fél óra múlva. Nem egészen értettük, hogy min változtat az a fél óra, de félve a helyi rendőrségtől, akik állítólag előszeretettel vadásznak a magyar turistákra matrica ellenőrzés címén, inkább várakoztunk. Közben másokat is elküldtek, hogy matrica bizony nincs, és az is kiderül, hogy Szalonta környékén nem is ellenőrzik, inkább Nagyvárad áll a rendőri figyelem központjában. Ebben lehet is valami, mert minket egyszer sem ellenőriztek és rendőr se került az utunkba. Türelmes várakozásunk közben kezdett megvilágosodni a titokzatos fél óra esete: arra kellett várnunk, hogy a benzinkutas kollegája megkávézik, hiszen a hajnali hét órás érkezésünkkel pont a munkaidő-kezdő reggelijét sikerült, azaz nem sikerült félbe szakítanunk. A fél órás - szerintem rekord hosszúságú - kávézgatás után végre nekiállt kitölteni több ív papírt és számlát, az alsós tagozatosokat is megszégyenítő sebességgel, így hamarosan hozzá jutottunk a szép sárga kör alakú matricához és a vásárlást igazoló papírhoz. (7 napos matricáért fizettünk 500 Ft-ot, nem átszámolva, hanem magyar pénzben és a fémpénzt is elfogadták) Félreértés ne essék: nem kell román szomszédainkra haragudni, hiszen végig nagyon barátságosak voltak, megkérdezték hová tartunk, és a határőrhöz hasonlóan ledöbbentek, hogy milyen hülye ötlet ilyen borús, csöpögős időben a Pádisra menni. No de mit nekünk, mi bátor, minden viszontagságnak ellenálló lelkes turisták vagyunk, és él még bennünk a remény, hogy fog még ránk sütni a nap rövidke szabadságunk négy napja alatt. A benzinkutasokra főleg azért nem haragudhatunk, mert ha nekünk kellene ennyi pénzért dolgoznunk, mint amennyit ők vélhetőleg kapnak, hát mi is fél órákat kávéznánk és ágyúval se lehetne kirobbantani az automata mellől (igaz itt még az se volt).

Háromnegyedórás időveszteségünk után (ilyenekkel mindig számolni kell a határ környékén), zökkenőmentesen folytatódott utunk. Hangulatos kis falvakon át vitt az utunk, az anyagi jólétnek szinte semmi jelét nem láttuk, de az út mentén és helyenként az úton számítani kell ludakra, tyúkokra, tehenekre, lovakra és persze lovas kocsikra, hiszen erre felé a földművelés és kereskedés elengedhetetlen eszköze még mindig a ló. (Vigyázat: aki éjszaka utazik, annak figyelmébe ajánlom, hogy a legtöbb faluban nincs közvilágítás, ellenben az emberek - járda híján, vagy annak ellenére - előszeretettel grasszálnak az út mentén.)

Pietrosa felé lekanyarodva egyre csodálatosabb és rázósabb volt az utunk. (Aki csak teheti terepjáróval, vagy öreg, használt autóval jöjjön, amit már nem sajnál szétrázni a kátyús úton.) Mellettünk hömpölygő patak felejthetetlen látványt nyújtott tiszta vízével, lapos szikláival napozásra és fürdőzésre csábított, zúgói a víz erejével dicsekedtek. Az utolsó kereszteződés, ahol balra fordulva átkelünk egy kis hídon már úti célunk, a Boga-telep bejárata, még szász méter a szállók és nyaralók között és meg is érkeztünk szálláshelyünkre a Flóra panzióba.

Itt legnagyobb meglepetésünkre igényesebb szállást találtunk, mint azt akár még nyugati szomszédainktól is elvárhattuk volna. A szobák tiszták és takarosak, az ágynemű (mert azt is adnak és rendszeresen, minden vendég után mossák) patyolattiszta, a konyhában nem csak gáztűzhely, de mikrohullámú sütő, kávéautomata, hűtő és kukoricapattogató készülék is várt ránk. A háziak meg is kínáltak a kukoricával, fogyasszuk csak nyugodtan, a mosatlant meg tegyük a mosogatógépbe, ami fér, azt szívesen elmosogatják vele, hiszen az ő edényeikkel nincs tele a gép. A fölszinti mosógép is a rendelkezésünkre állt, bár mi nem vettük igénybe annak ellenére sem, hogy a kimosott ruhákat utána szárítógépbe rakhattuk. Bár meleg volt, éjszakára kicsit lehűlt a levegő, ezért bekapcsolták a kazánt is. Én még ilyen mértékű vendégszeretettel és kedves, szívélyes fogadtatással nem találkoztam, és ilyen felszereltségre sem számítottam egy olyan panzió esetében, amely kifejezetten magyar túrázó fiatalokra van berendezkedve. Másoknak is tetszhetett a kellemes külső pavilonnal és padokkal övezett kis panzió, mert több hétvégét már le is foglaltak előre csoportoknak, így érdemes hetekkel előre lefoglalni a szállást, ha az esőben gazdag vidéken nem fűlik a fogunk a sátrazáshoz.

Erre az első napra kis, bemelegítő túrát szántunk, útitervünk elég kiforratlan volt, de semmi baj, majd kialakul út közben. Első úti célunk egy kis vízesés volt nem messze a falutól. Szálláshelyünktől a műúton vissza felé haladva pár méter után egy kis kereszteződésnél balra fordultunk és átkeltünk a mellettünk csordogáló Rea patakon (bár ekkor már összefolyik másik két patakkal és Bulz lesz a neve). Követve a patak Bughii elnevezésű oldalágát a helyi vízszabályozás szép példáival találkoztunk: hol szépen lépcsőztetik, hol fésülik a patakot, majd egy mesterséges tóhoz (víztározóhoz?) érkeztünk, jobbra egy szép kis vízeséssel. (Schmidl-vízesés vagy Cascada Oselu) Itt megcsodáltuk a tóban úszkáló habrózsákat és falra is másztunk a vízesés mellett látható barlang kedvéért, ahol persze nem találtunk semmi érdekeset, de nem is amiatt másztunk fel oda. Tovább sétáltunk a Drakula-barlang felé, de hamarosan utunkat állta a patak, amin épp nem lehetett száraz lábbal átkelni. Itt 180 fokos fordulatot vettünk és visszatértünk addig a kis meredek ösvényig, amit korábban (még a vízesés előtt) a hegyoldalban láttunk felfelé kacskaringózni. Ez az ösvény a Bulbuk-patak (V. Bulbuci) mentén vezet a Háromkirály vízeséshez (Casc. Bulbuci). Hamar rá is akadtunk az első és legnagyobbra, ahol remek fotótémának mutatkozott társaink fotózása a vízesés előtt, mögött. Megfelelő szögből nézve, pedig akár három vízesés is látható egymás fölött. Az első vízesés mögött vezet tovább az ösvény azok számára, akik elég elszántak, hogy felülről is megtekintsék a vízeséseket. Egy vízmosáson vezet fel az alig kitaposott ösvény, de megéri a fáradtságot az elénk táruló látvány. Újabb vízeséseket találtunk itt, elbűvölő környezetben, és akinek nincs tériszonya még a lenti nagy vízesésre is letekinthetett. Innen továbbmentünk a Kutya-kő (Piatra Ciinilor) felé, majd valahol fel a gerincre, ahonnan szép kilátás nyílt a völgyre. A gerincet követtük egy darabig, már egy ideje nem volt semmilyen ösvény a közelben, csak mentünk arra amerre túra vezetőnk kigondolta, vagy amerre kopácsoló geológusunk irányított, kiolvasva a kövekből az útirányt. Mikor már úgy tűnt, hogy már alaposan eltévedtünk, ráleltünk arra az ösvényre, ami a fennsíkra vezetett. Nekiláttunk tanakodni hogyan is tovább. Végül csapatunk elszántabb tagjainak unszolására nekivágtunk a kék pluszjellel jelölt, a fennsíkra felvezető ösvénynek. Mondván: ha már itt vagyunk "egy köpésre" nézzük már meg a fennsíkot is. Felérve elénk tárult a zöldben pompázó dimbes-dombos, lovas-birkás fennsík kissé hűvös-szeles pompájában. Jobbra indultunk a kocsiúton azzal a szándékkal, hogy ha már eddig eljöttünk, nézzünk is meg valamit, ami ez esetben a Bársza katlant jelentette. A birkák mellett birkapásztorral és juhászkutyákkal is találkoztunk, köztük egy kicsi fehér gombolyaggal, akinek sajnos épp akkor vágták le a farka végét, így elég véres élmény lett az egyszerű simogatás is. Főleg, hogy a kis eb levakarhatatlanul jött utánunk egy kis szeretet reményében, amit csak az arra tévedő turistáktól kaphatott meg. A letérőt persze elvétettük, így kissé odébb a sárga vonal helyett a sárga körön mentünk hegyes-erdős utakon, barlangok mellett, hol sárban, hol térdig süppedve a hóban, jégcsapokat nézegetve a Bársza jégbarlang rejtekében. A Bársza katlantól kissé északnyugatra a sárga körös ösvény egy barlanghoz vezet, ahonnan a térkép tanulsága szerint egy erdészút vezet tovább. Ha valaki megtalálja, értesítsen, hogy hova rejtették! Ekkor már a csapat lelkesebb fele is elég fáradt volt és az ég színén is sejlett, hogy hamarosan ránk alkonyodik, így hosszas keresgélés után nem teszteltük le az egyetlen esélyesnek látszó utat jóval visszább a barlangtól, hanem teljesen biztos, jelzett, sárga vonalon haladtunk a fennsík felé. Onnan még várt ránk egy meredek rohanás a szürkületi erdőben és némi séta a köves úton. Dögfáradtan érkeztünk vissza a szálásunkra, persze addigra a melegvizet már rég kifürödték a bojlerekből. Vacsora és alvás, hogy a másnapi hosszú túrát fitten kezdhessük, a mai "kis bemelegítés" után.

Másnap a Szamos-bazár szépségei felé vettük az irányt. Két kocsival indultunk fel a Pádis-fennsíkra a két sáv szélességű, de inkább szekérút minőségű autóúton. Az út felső rétegeként valamikor felhordott aszfalt már csak foszlányaiban maradt meg és széleinél kellemetlen döccenők vártak ránk. Hatalmas kátyúk és az esőzéstől megpuhult föld sem segíti a feljutást a meredek úton, a megkaparó autót néha emberi erővel kellett megtolnunk, hogy tovább tudjunk menni, gyakran kiszállva a járműből, hogy az alja fel ne akadjon. Így kecmeregtünk fel a Peugeot-val a Nivát kísérve, mellettünk néha faszállító teherautók gázoltak át a legnagyobb kátyúkon is, még jobban tönkretéve az amúgy is ramaty utat. Jól szétrázott autónk végre felkecmergett a fennsíkra (jobb lett volna, ha gyalog jövünk, de ezzel időt akartunk megtakarítani, még ha csak csekély mértékben is sikerült) és elindultunk az északi úton, de hamarosan áthatolhatatlan, sáros lével telt kátyú megállásra és út széli parkolásra kényszeríttet bennünket. Gyalog folytattuk utunkat az egyre kitartóbban szemerkélő esőben északnak a Bazár bejárata, az Aragyásza-barlang felé. A barlangban hamar kiderült, hogy az elkorhadt, szétesett híd és pallómaradványokon való átkeléshez jól jönne ha mindenkinél lenne fejlámpa, de néhányunk elfelejtkezett róla, hogy ma barlangon kell átkelnünk. Amúgy a barlangnak vannak természetes "ablakai" a mennyezetben, de néhány része így is korom sötét. Így alacsony vízállás mellett szinte zökkenő mentesen jutottunk át a barlangon, igaz a végén létra helyett fatörzseken és gallyakon kellett leereszkedi a patakmederbe. Egy új, körülzárt világba érkeztünk, ahol már az eső is alig szemerkélt. A patak jobb oldalát követve haladtunk fel a kilátóhelyre, ami mint utólag kiderült nem a Belvedere kilátóhely volt, hanem már a cukorvár. Innen egy kellemetlenül meredek lejtő vezetett le (mint minden gyakorlott turista tudja, azért kell felfele menni, hogy aztán lejöhessünk). Nem véletlen, hogy kissé eltájoltuk magunkat, mert a környék térképei "nem túl pontosak", csupán tájékoztató jelleggel vannak rajta jelölve a dolgok. Már a sáros, kőtörmelékes lejtőn lefele ereszkedés során elénk tárult a távolban Baál tornyának nevezett magányos, égbe törő sziklatorony. Az ösvény levitt a patakmederbe és utunk folytatásához, vissza a patak túloldalán, át kellett kelnünk a térdig érő vízen. Elég hideg volt és nem nagyon akaródzott vízbe lépnünk. Csapatszellemünk olyan erős volt, hogy pár perc heves vita után szétszéledtünk és ment mindenki a saját feje után, hogy építsen magának hidat, vagy szimpatikus gázlót találjon. Akinek esze volt, az levette a bakancsot és átgázolt a csípősen hideg vízen. Volt, akinek sikerült köveken átugrálnia, de a társaság fele kényszerfürdőt vett. Komikus csobbanásaink után kicsavartuk a vizes zoknikak és egyéb ruhadarabokat, szerencsére elég meleg volt és meredek emelkedő következett, nehogy megfázzunk. Egész komoly és hosszú barlangra leltünk a kaptató tetején (P. Honu), aminek bejárata szabadon tátongott, senki nem állt ott, hogy jegyeket szedjen, nem úgy, mint itthon. Az út a bazár felett erdős ösvényeken folytatódott, kissé sáros, csúszós terepen, felettünk magasodó sziklák tövében. Az Aragyász barlangon már nem keltünk át visszafelé, inkább a felette vezető utat választottuk. Megint át kellett bukdácsolnunk a patakon, de itt már át lehetett ugrálni a köveken, amik azért elég csúszósnak bizonyultak. Nem kis elégedettségünkre itt már túravezetőnk is belecsúszott a vízbe fél pár bakancsával, hiszen addigra már rajta kívül mindenki osztozott a patakfürdő élményében. Visszaérve a fennsíkra a pásztorkutyák már fenyegető morgással vártak ránk, hogy ki félt a másiktól jobban az titok marad, de az biztos, hogy ők csupán valami elemózsia maradékra áhítoztak. Kocsiba ülve nekiindultunk a rázós útnak lefele. Meglepődtünk. Ezen az úton jöttünk fel? Nem tűnt ismerősnek. Mintha a kátyúk az óta átrendeződtek volna, csak nagyobb vonalaiban emlékeztetett reggeli önmagára.

Másnap a Csodavár felé indultunk. A túra eleje a szokásos: fel a fennsíkra, de most onnan dél felé indultunk tovább, majd az autóútról kék pöttyel jelzett ösvényen mendegéltünk tovább egészen a híres és több száz méter mély dolinák, azaz "várudvarok" felső kiszögeléseiben felállított fa kilátókig. Elénk táruló látvány félelmetes és csodálatos egyben, még annak ellenére is, hogy a fa tákolmányok mellett ki van írva, hogy nem szabad kiállni rájuk. Persze, hogy kimerészkedtünk rajtuk, hiszen onnan lehet csak élvezni a látványt. Az ösvény egyik ágát követve leereszkedtünk a dolinákba, egy igencsak veszedelmes lejtőn. Meg is állapítottuk, hogy nem normálisak ezek a románok, hogy ezt úgy tűntetik fel, mint egy egyszerű turista útvonalat, vagy az is lehet, hogy mi vagyunk a puhányak és a román turisták rettenthetetlenek. De hamar levontuk a végkövetkeztetést: "- Láttál te már román turistát? - Hát élve még nem." Ugyanis négy nap alatt egyetlen román turistával sem találkoztunk, csak magyarokkal, illetve egyszer egy cseh családdal, akik még annyira se tudták, hogy merre járnak, mint mi. Jégbarlang, hó, vízesések között haladva értünk a Vár-patak egyik barlangjához. A patak nagyrészt a felszín alatti barlangokban folyik és a dolina mélyén megbúvó meredek nyílásokon, ablakokon szűrődik be hozzá némi fény. A barlangtól jobbra kis vízesések sorát tekinthettük meg, de mielőtt tovább mentünk, még közelebbről is megszemléltük a barlang bejáratánál zúgó patakot. Itt néhányan átkeltünk, hogy a patak túloldalán, a barlang jobb oldali elágazásán haladva bemenjünk a kettes dolinába, ami csak így a barlangon át megközelíthető, sziklákkal körülzárt külön világ. A Csodavárat magunk mögött hagyva az út túloldalán a Hamlett-barlangot kutattuk fel. A turistaösvényekben most sem kellett csalódnunk, a jelzés könnyedén átkel a patakon, mi kicsit nehezebben birkóztunk meg a dologgal. A kis vízesést rejtő barlang után a Ponor-réten pihentünk meg, magunkba szívva a zöld fű, az illatozó virágok és a völgy alján kacskaringózó patak látványát. Elüldögéltünk volna napokig is itt, de hívogatott a patak és a távolban látható forrása. A Ponor patak forrása egy barlangnyílás, ahonnan már vaskos víztömegként tör elő a patak. Valahol át kellett kelnünk a patakon a fennsík felé, de a hidat már csak a víz mélyén találtuk meg, így a patakon átívelő kidőlt fát választottuk az átkeléshez.

Utolsó napra valami könnyű kis délelőtti túrát szántunk, hogy utána legyen időnk a hazautazásra. Mivel az ismert és turisztikailag felkapott helyeket, mint a közeli vízesések már az első napon kilőttük, a terv abból állt, hogy elindulunk a Rea patak mentén forrásirányba, ahol a térkép szerint vezet egy "valamilyen út valahová, ahol van valami". Reggel ezzel a határozott úti céllal indultunk, de már csak a jól lakot (vagy inkább dögfáradt) turista megfontolt, kényelmes lépteivel. A térképen látnivalókban nem nagyon dúskáló hely nagy meglepetést okozott kellemes értelemben. Széles ösvényen haladtunk a Rea patak mentén, mígnem elértünk egy hidat, ahol balról egy másik patak csatlakozott be a patakunk keskeny folyamához. Az említett oldalág mesterséges alagúton folyik át és kisebb vízesésként zúdul alá a patakmederbe. Többünket Tolkien Gyűrűk ura c. regényének díszleteire elékeztetett a látvány. Tovább haladva az ösvényen is kis vízfolyások futottak át, oldalt lebukva egy meredek épített kőfalon és az ösvény hegy felöli oldalának támfalaiban látható vízkivezető nyílások is arra utaltak, hogy a sok esőzéstől felgyülemlett víznek vagy utat építenek, vagy utat tőr magának. Hamarosan az egyre érdekesebb sziklaletörések, kőzetek vonzották magukhoz a tekintetünket, mígnem egy mesterséges barlang, azaz bánya (vélhetőleg próbafúrás) tátongott a hegyoldalban. Természetesen bementünk (mifelénk, ha lenne is ilyesmi, akkor is lezárnák balesetvédelmi okokból, ezért kapva kaptunk az alkalmon, hogy betekinthetünk). A rövidke de már igazán barlang méretű fúrat nem tárt elénk semmi komolyabb érdekességet a legvégéig, ahol is egy pici denevér lógott a mennyezetről az igazak álmát aludva, míg mi brutális módon rá nem vakuztunk a fényképezőgépünkkel. Ekkor halálra váltan rémült cikázásba kezdett a barlang felsőbb régiójában. Először lekuporodtunk, nehogy nekünk repüljön, vagy a hajunkba ragadton és összekarmoljon pánik félelmében. De aztán beláttuk, hogy a tőlünk kissé kijjebb repkedő denevérnek a nappali fényben nem igazán akaródzik kirepülnie, ezért a hajunkat védve tenyerünkkel kivonultunk a barlangból, akárcsak ha tarkóra kulcsolt kezekkel mennénk mögöttünk egy sakkban tartó géppisztolyossal. Mulatságos kivonulásunk után denevérünk végre visszatérhetett menedékére, mi pedig folytathattuk félbehagyott utunkat. Körülöttünk magasból letekintő hegyoldalak és mélyen megbúvó völgyek sorakoztak, gyönyörű kilátással és fel-feltűnt a szemközti hegy kopár gerince, amit hegymászó társaink vágyakozva nézegettek: egyszer még felmásznak oda és talán innen még a környéken jelölt gerinctúrához is csatlakozni tudnak. Geológiai látni és fogni valókban dúskáló utunkat számos érdekes kőzet kísérte egy vízmosásig, amiben a víz már nem volt látható a rengeteg ágtól, gallytól, sziklától és egyéb hordaléktól. Itt már bajos lett volna folytatni az utunk és az időnk is lejárt, ideje volt hát visszafordulni és búcsút inteni, hiszen ma már indulunk haza.

A menedékházban még gyorsan megfürödtünk, hétfő délidő révén végre meleg vízben. Majd összekapva csomagjainkat egy egyszerű hideg ebéd után kocsira kaptunk és búcsút vettünk a Boga-teleptől.

, 2005. szeptember 11.

További képek: