Valley of the Ten Peaks (A tíz csúcs völgye)
Érkezésünkkor a parkoló a korai szombat reggelnek, illetve az ígérkező rossz időnek köszönhetően szinte üresen tátongott, pedig ez a legforgalmasabb és leglátványosabb turisztikai célpont a környéken. Mivel a világhálón többször, több helyütt láttunk már erről a völgyről képeket, így semmiféleképpen nem akartuk kihagyni ezt a helyet, annál is inkább, hisz előttünk volt a környék turistaösvényen megközelíthető legmagasabb pontja a Sentinel-pass (2600m).
Sentinel-pass
Már Lake Louiseban láttunk hirdetőtáblákra papírokat kiragasztva, amelyen túratársakat kerestek ide. Akkor nem igazán értettettük miért, de most minden tisztává vált. Ugyanis ki volt téve mindenhol a grizliveszélyre figyelmeztető táblák. Azt tanácsolják, hogy minimum 6, de inkább több embert számláló csoportok menjenek együtt, a gyerekek a csoport középén jöjjenek, a maximális követési távolságot 3 méter legyen, illetve ne maradjon le senki. Mivel mi viszonylag korán indultunk, nem sokan voltak előttünk. De ahogy haladtunk felfelé, hallottunk, hogy mögöttünk jó pár csoport halad. Az egyik pihenőnél utol is ért minket egy kanadaiakból álló társaság, és egy pár hozzánk csatlakozott. Tőlük tudtuk meg, hogy ellentétben, ahogy gondoltuk a medvék a fás erdős területet kedvelik, (pedig szerintem ott nehezebben tudnak mozogni, már a méretük miatt is) mert ott könnyebben el tudnak rejtőzni.
Ha grizlivel nem is, de pár földi mókussal találkoztunk, akik a föld alatti üregeik bejáratából szemléltek minket. A sűrű erdős meredek rész után elértük a már laposabb változatos Larch Valley-t. Előbb egy ritkás fás-bokros rész, majd egy füves rét következett a Minnestimma tavakkal, végül átváltott a magashegyre jellemző kopár sziklás terepre. A felvezető út újra meredekre váltott, (mint minden rendes hágóba felvezető ösvény) cikk-cakkba haladva végül elértük az Őrszem-hágót. Azt gondolná az ember fia, ezeken a sziklákon semmi sem él meg, azért nagy meglepetéssel fogadtam, hogy amint megálltunk, a sziklák közül előkerült pár chipmonk. Ezek a csíkos mókusoknál kisebb mókusfélék, azzal a különbséggel, hogy a bundájukon végigfutó csík folytatódik a szemük mentén végig a fejükön. Nagyon gyorsak, alig lehetett őket lefotózni, nem álltak meg egy pillanatra sem. A hágó másik oldalán egy meredek ösvény vezet le a Paradise Valley. Tényleg paradicsomi még a rossz idő ellenére is, ugyanis egy szivárvánnyal örvendeztetett meg bennünket. Gyakori dörgéseket hallottunk, amiről kiderült, hogy nem az ég produkálja, hanem a szemben levő hegyről lezúduló lavinák okozzák. De az eső nem megkegyelmezett, rákezdett megint a csepergés, leszállt a köd, így a Paradicsom-völgyét ki kellett hagynunk nagy sajnálatomra. Visszaindultunk a tó Tíz tó völgyébe.
Amire leértünk a völgybe, megint megállt az eső, így a tó melletti ösvényt végigjártunk. Ide járnak a "szimpla utazók", lehet kenut kölcsönözni, csak a tóba beleborul nem érdemes, mert a víz meglehetősen hideg 5-8 oC-os. Viszont mind a vízről, mind a partról nagyszerű kilátás nyílik a tavat körbevevő csúcsokra (ha éppen nem borítja felhő). Éppen azt tervezgettük, hogy elnézünk a közeli egy órányira levő Consolation Lakes-hez, amikor egy zápor alakult ki. A teljesen zárt felhőzetre tekintettel, visszamentünk a Lake Louiseba, szerencsét próbálni.
Lake Louise
Mivel nem voltunk még a falucska névadó tavánál, így arra vettük az irányt. Ha jó, ha rossz az idő itt rengeteg ember volt, a parkoló tele, de végül szerencsésen találtunk egy helyet. A tó keleti csücske a parkolótól 300-400 méterre van, egy völgy elején található, melynek végén ott figyel a Viktória-gleccser (vezet is arrafelé egy turistaút). Mielőtt elértük volna a tavat, cseperegni kezdett, végül pár fényképező kattintás után pánikszerűen elmenekültünk, akkora zuhé kerekedett. A mai napra elegünk volt, szétázva, fáradtan vonultunk vissza a táborhelyünkre.
Másnap megindultunk a Jasper Nemzeti Parkba, itt rendeztük be legészakibb táborhelyünket. Útközben szinte végig folyók mellett haladtunk (nem csoda hisz az egész egy észak-déli irányú völgy), így sok tó, vízesés, sőt gleccser található az út mentén. Megálltunk előbb a festői Bow Lake mellett szétnézni, majd a Mistaya kanyonnál.
Mistaya Canyon
Ez egy nagyon szép kanyon, alig 10 percre az aszfaltúttól, ajánlom mindenkinek, aki erre valaha is jár. A mistaya szó a helyi indiánok nyelvén grizlit jelent, de medvével sajnos ne találkoztunk, viszont annál több turistával. Egy közeli gleccser olvadékvize táplálja a folyót, amely utat tört a sziklákon keresztül, edény formájú öblöcskéket, lyukakat (pot-hole) hagyva maga után. Ezeket az alakzatokat a kavargó víz által vitt keményebb kvarcszemcsék formálták ki. Egy erdei ösvény vezet le a folyóig, ott egy kis hídon átkelve juthatunk a bal parti sziklákra. Innen két út indul, az egyik a folyó mentén, illetve a másik fel a hegyre, mi azonban visszafordultunk a kocsihoz, hogy folytassuk az utunkat Jasper felé.
A Sunwapta Pass-on átkelve átléptük a Jasper Nemzeti Park határát, rövidesen elértük a Columbia Icefieldet. Észak-Amerikában a leghíresebb gleccser, minthogy innen erednek az északi kontinens legfontosabb folyói. Ezért egyesek az Eiffel-torony, Niagara-vízesés, a Nagy Piramisok mellett, a világ legnagyobb csodái közé is besorolták, a Világörökség részét képezi. Itt található az északi félteke legnagyobb egybefüggő jégtakarója, kivéve természetesen az északi sarkot. A jégmező vastagsága meghaladja a 365 métert. Először az Icefield központot látogattuk meg, itt kiállítás tekinthető meg a környék föld- és vízrajzáról,
történetéről, illetve állatvilágáról, itt vannak az elmaradhatatlan szuvenyír árusok, továbbá étterem és vendégszállás. Akinek kedve szottyan egy gleccerjáróval fölmenni és járni egyet az Athabasca-gleccseren, az itt válthat jegyet rá, potom 32 dolcsi egy 90 perces utazásért. Mivel az Icefield-re nem vittek volna fel, csak a gleccser alsó harmadáig, így mi az ingyenes megoldást választottuk, azaz gyalog felmentünk a gleccser aljához.
Az út másik oldalán Icefield központtól érdemes kocsival átmenni a gleccser aljánál levő kisebb parkolóhoz, igaz számítani kell arra, hogy nehéz lesz parkolóhelyet találni. Induláskor mi felöltözködtünk, bár láttam pár indiainak tűnő figurát, aki saruban és rövidnadrágban vágott neki az útnak, mivel a gleccser felöl igen hideg szél fúj, illetve jégen kell járni, ami alulról hűti az arra járót. Innen rövid séta után elérjük a gleccser alját, ahonnan kb. 400 méternyire felmehetünk a gleccserre, a kijelölt területre. Az Athabesca gleccser, mint sorstársai a Föld minden táján, fogy évente kb. 5 méterrel lesz rövidebb. A felvezető út mellett végig évszámos táblák jelzik a múlt dicsőségét a jég és összetömörödött hó egykori hosszát. Csak a visszafele menet vettük észre a völgy alján rejtőző olvadévizet összegyüjtő szürkésszínű Sunwapta tavat.
A Park déli határától még messze van Jasper városa, így aznap több nevezetesség nem jöhetett szóba, legfeljebb a város melletti, Whistlers-hegy lábánál fekvő kemping, ahol az éjszakát töltöttük. Ez a legnagyobb kemping, amit életemben láttam, több mint 800 férőhelyes. Ez nem azt jelenti, hogy 800 sátor elfér, hanem ez 800 kis karbantartott terület, ahol asztal, sátorhely, kocsihely (vagy lakókocsihely, ezek nagyon népszerűek errefelé) van kialakítva. Kerítés azonban nincs, így az erdőből a vadállatok be-bejárnak. Rögtön össze is futottunk kettővel, két szarvas a mellettünk levő táborhelyen időzött-kérődzött, mintegy 5 méterre tőlünk. Mint megtudtuk (ki mástól, mint egy hazánkból elszármazott kanadaitól), egy éjszakával érkezésünk előtt fekete medveifjonc is látogatást tett itt. Mindenütt ki van téve a veszélyre figyelmeztető tábla, és külön fel is hívták az utazók figyelmét a tábori
rendszabályokra, a medvék fosztogató, károkozó tevékenységét megelőzendő. Továbbá, ha valaki megszegi ezeket a szabályokat, és ezzel maradandó sérülést okoz a medvének, 2000 dolláros bírság is kilátásba volt helyezve. Semmiféle konyhai főzéssel kapcsolatos dolgot (kaja, csomagolóanyag, maradék, edény, szemét, főzőeszközök, stb.) nem szabad kinn vagy a sátorba hagyni, illetve egyéb nyílt helyen otthagyni. A szemetet a külön erre kitelepített medvebiztos szemetesekbe kell elhelyezni. Ezzel elkerülhető, hogy a medve odaszokjon, hálótársként este beköszönjön, vagy esetlegesen a kocsiban kotorásszon (a medvéknek általában nincs kocsikulcsa, azaz alternatív módokat találnak a bejutáshoz - ezt mindenkinek a fantáziájára bízom). Egyébként a legtöbb gond a helyét kereső, még vadászni nem igazán tudó fiatal medvékkel van, ezek azok amelyek betévednek lakott, vagy a turisták által gyakran látogatott területekre. Ilyenkor kényszerköltöztetik őket, illetve kicsit rájuk ijesztenek, hogy tartsák távol magukat az emberektől, de előfordul, hogy ez sem segít és visszatérnek. Ha egy medve megtámad egy embert, akkor általában likvidálják, mert rájön, hogy fizikailag milyen gyengék is vagyunk. A tábori rendszabályok betartásával a fentebb említett, odaszoktatást, támadást, és a medve sajnálatos kilövését kívánják elkerülni. Ne feledjük ez egy Nemzeti Park, azaz az környezet, állatok, a növények védelmére lett létrehozva, a látogatóknak kell alkalmazkodniuk, hiszen csak idény jelleggel vannak ott, de az állatok egész évben ott élnek.
Este még beszaladtunk Jasperbe feltölteni a készleteinket, kajálni valamit, illetve egy kis városnézést is közbeiktattunk. Reggel 6 órakor még láttam a napot, így biztos lehettem benne, hogy felkelt, de utána oly szépen beborult. Így kezdődött és esővel folytatódott a napunk, ez ok folytán átszerveztük a terveket. Rövid kis túrákat terveztünk, hátha megússzuk a bőrigázást. Lake Louiseban már előző éjszakára a front elvonulását ígérték, de ez valahogy nem jött össze, igaz 300 km-rel északabbra voltunk. Mint megtudtuk az elmúlt 6 héten is hasonló idő volt, pedig mindvégig reménykedtünk, hogy az időjárás felelős velünk kivételt tesz.
Vissza a kanadai túra programjához.
