Johnston-kanyon
Először a Johnston-kanyont látogattuk meg, ez a hely Banff-tól kb. 25 kilométerre északra található, a Bow Valley Parkway mentén. Nagyon népszerű, a parkolóba már 8.30 körül alig lehet szabad helyet találni. Ez egy szép tanösvényszerűen kiépített, látványos tágas kanyon, meredek 6-30 méter magas mészkőfalakkal. Az tetszett igazán, hogy a csíkos mókusokat bemutató táblánál, valóban ott szaladgáltak a mókusok, várták hogy az arrafelé tévedő turisták megszánják őket. Persze tilos etetni az állatokat, nem is láttam senkit etetni őket, de akkor mire is szaladgáltak arrafelé, oly közel az emberekhez?!
Az túra során elhaladtunk az alsó vízesés mellett, ahonnan a puhányok többsége sietve visszafordult, majd további egy óra gyaloglás után elértük a felső ikervízesést. A vízesés melletti sziklafalak a lecsorgó vizeknek és a rajtuk éldegélő algák áldásos hatásának köszönhetően
sárgás színben pompáznak. Innen tovább lehetett menni az un. Inkpot-ok felé, mi is ezt tettük, mivel Etele grizlit szeretett volna fényképezni, és a leírás szerint ide szoktak járni inni. Ide már csak legelvetemültebbek merészkedtek fel, azok is medvecsengővel az oldalukon. Természetesen nekünk nem volt, ugyanis előtte olvastuk, hogy a szakértők szerint nem ér a világon semmit. Legfeljebb annyi haszna lehet, hogy, figyelmezteti a medvét már jó előre érkezésünkről, így elvileg nem tudjuk megijeszteni, ha hírtelen a háta mögé keveredünk. A mi meglátásunk szerint, legfeljebb az ebédidőt jelezhetik már jó előre a medvéknek. Az erdőhatáron túl, egy füves, bokros völgybe érkeztünk. Itt találhatók az Inkpotok, ami az igazat megvallva nem volt valami nagy kaland. Ezek különböző kékeszöld árnyalatú, néhány méter átmérőjű tavacskák. A mészkő repedésein és a tóaljzatot borító homokon keresztül szivárog fel a víz az öt tó medencéjébe. A változó vízfeláramlási sebességnek köszönhetően, a gyorsabb vízkicserélődés miatt tisztábbak a kékek, míg a lassabbak zavarosabb zöldes színt kapnak, de befolyásolhatja a bennük tenyésző algák, vagy/illetve az oldott ásványi anyagok jelenléte. Szép kilátás nyílik a völgyből a környező hegyekre.
A délután folyamán kicsit megkésve, de törve nem indultunk a Sulphur-Montain Sanson-Peak nevezetű csúcsára. Utunk közvetlenül Banff mellett található a Mountain Avenue-n a Springs Hotel után, a felvonó állomásától indul. Rövid megbeszélés után gyalog vágunk neki a cikk-cakkos ösvényű meredek hegyoldalnak. A leírások szerint, aki gyalog megy fel, az ingyen lejöhet a felvonóval. Nos ez a tétel kb. 200. méter után megdőlt ugyanis egy tábla hirdette ennek ellenkezőjét. Sebaj mintegy 2-2,5 órányi jó iramú gyaloglás és fenn is voltunk a felvonó felső állomásán, onnan a hegygerincen gyalogolva 15 perc alatt elértük a csúcsot. A gerinc jól járható, mégis egy csomó faanyag felhasználásával, a csúcsig kiépített korláttal felszerelt lépcsős útrendszer volt kialakítva. Nem értem mi volt a ráció a kiépítésében, de véleményem szerint, aki megrendelte az sem. Ezt is besoroltam a furcsaságok közé, amit Kanadában tapasztaltam. A csúcsról szép kilátás nyílik a környező hegyekre, a Bow-völgyre és a benne kanyargó Bow-folyóra, valamint Banff városkájára. Már sötétedni kezdett, mire leértünk.
Hoodoos
Másnap reggel a kempingtől puskalövésnyire kanyargó Bow-folyó partján fekvő Hoodos-okat látogattuk meg. A Hoodoos egy összefoglaló név, ezzel illetik a környékbeli szél és eső eróziós tevékenysége által kialakított tornyokat, amelyek általában homokkőből vannak, és egy felső keményebb réteg óvja meg őket a teljes pusztulástól. Itt azonban egy folyami üledékből, konglomerátumból alkotott, összecementálódott tornyokat láthattunk, az alsó tornyokon közepén éles határvonallal. Jól megfigyelhető az üledékképződési viszonyok megváltozása, ugyanis míg lenti részek egy durva kőzettörmelékes, addig a felső rétegek döntő többségben finomabb szemű homokot tartalmaznak. Az indiánok hite szerint ezek óriások, akik nappal alusznak, éjjel azonban köveket dobálnak a hívatlan utazókra. Akik csak távolról szeretnék megnézni, azok 15 perc alatt fentről megtehetik, akik viszont lemásznak, azok számítsanak csúszós, homokos lejtőkre, és plusz fél órára.
A nap további részében Lake Louise-t látogattuk meg. Ez egy igazi kis település, mindössze egy utcával, meg egy hatalmas parkolóval. Van itt pár bolt, két benzinkút és egy információs épület. A kemping a városon kívül található, itt táboroztunk le. Mivel itt szándékoztunk bevásárolni, így sajnálattal vettük tudomásul, hogy az egy élelmiszerboltban a választék elég szegényes, és nem is lehetett kapni mindent, ami szükséges lett volna. Ezért visszaindultunk Banffba bevásárolni és szuvenyírozni.
Következő reggel átruccantunk a Yoho Nemzeti Parkba. Csak útközben vettük észre, hogy átértünk Brittish Columbiába. Ez volt azért fontos, mert ez Kanada dél-nyugati tartománya, azaz a nyugati oldalán ott a Csendes-Óceán, illetve az ismerőseink számon tartják, hogy hány kanadai tartományban jártak már eddig. Itt most először. Az óceánig sajnos nem jutottunk el, de majd legközelebb!
Takakkaw Falls
A főútról lekanyarodva, az Yoho Valley Road-on északra haladva messziről már kiszúrható, ez a monumentális vízesés a maga 254 méterével (a könyvem 380 métert ír), egyike Kanada legnagyobb vízeséseinek. A Daly-gleccser olvadékvizét vezeti le, ezért a vízhozama nem hasonlítható össze a Niagaráéval, de a szél így is esőszerűen szétpermetezi. A parkolótól a folyót követve néhány percre, egy hidat találunk, amin ha átmegyünk bejuthatunk a vízesés lábához. A leírás szerint 25 perc alatt megjárható, azonban a bámészkodás és fényképezés miatt jóval több időt, közel 1 órát vett igénybe.
Következő célpont a Lake O’hara lett volna, azonban ide kocsival nem lehet felmenni (ez az túraötlet reggel ad hoc jelleggel jött, nem készültünk előre), csak két helyi busz jár fel, azokra is hónapokkal előre érdemes jegyet foglalni. Mire mi nagy naívan odaérkeztünk, (reggel rögtön ide kellett volna jönni) természetesen elmentek a buszok. Kb. 2 órát kellett volna felfelé a tóig gyalogolnunk és még onnan indultak volna igazából a túrák, ezért ezt elhalasztottuk bizonytalan időre. Csalódottan kocsiztunk tovább nyugatabbra a Yaho Nemzeti Park szívébe, de nem hiába.
Ez egy festői tó, nem véletlenül került fel a kanadai 10 dolláros bankjegy hátoldalára. Gyönyörű kilátás nyílik a környék hegyeire, és valóban a tó színe is különleges kékes-zöldes. Mint azt megszokhattuk, az aszfaltozott út felvezetett a tó melletti parkolóhoz, így csak pár métert kell gyalogolni. Egy könnyű 2 órás sétát lehet tenni a fenyvesekkel körülölelt tó körül, amit a Hamilton-vízesés után csapat egyharmada meg is tett, míg a többiek a Hamilton-tó felé vették az irányt.
Hamilton Lake
Az ösvény az Emerald Lake parkolójából indul, és felvezet a 2164 méteren levő Hamilton Lakehez. Az út során először a Hamilton Falls-hoz értük el. Aki lent marad az csak egy kisebb vízesést láthat, de aki hajlandó feljebb merészkedni, az egy egész zúgó-vízesés rendszert. Mindezt egy meredek sziklakilátóból figyelhetjük meg, sajnos csak madártávlatból, de innen még jól látszik az Emerald-tó is. Utunk egy kaptatós ösvényen folytatódik, később leszakadt hegyoldalakat keresztezve, amely letarolta több száz méteres körzetben az erdőt, kőpusztaságot hagyva maga mögött. Az erdőhatárt elhagyva rövidesen elértük a Hamilton Lake-t. Ez egy katlanban található természetes gáttal ellátott gleccsertó, amely nagyon is megéri a fáradozást. Elsőre különleges narancssárga csíkos köveket találunk, de pár törésteszt után kiderült, hogy ez csak egy felszíni oxidációs bevonat. A gát és
környékén lefolyó olvadékvizek a rétegekből kimossák a kevésbé ellenálló részt, így érdekes csíkos felszínű sziklákat találunk. Nagy bosszúságomra előbb sok szúnyog támadása, amelyek itt éldegéltek a tó körül, de főleg az időjárás borongóssá válása, a tervezettnél korábbi visszaindulásra késztetett minket.
Vissza a kanadai túra programjához.
