Athabasca Falls
Az első utunk, ehhez a nem is kicsi vízeséshez vezetett. A mássága a víz sodrásában, erejében nyilvánult meg, illetve van egy felhagyott ága, ami jól járható, egyszer eső nélkül is kipróbálnám. A parkolóból aszfaltozott úton kevesebb, mint 10 perc alatt megközelíthető, jól kiépített látványos vízesés, közepén egy a víz erejével dacoló sziklával. A kilátók talán egy kicsit túl közel is vannak a vízeséshez, a bátrabbak a korláton át lapos köveken szinte kimászhatnak a vízesés mellé (a vizes csúszós kövek miatt senkinek sem tanácsolom, illetve ha valaki megcsúszik irány a vízesés alja), csak a felszálló vízpermet akadályozza a fényképezést. A vízesésen túl a már említett edényesedés szintén megtalálhatók a sziklafalban, sőt a felhagyott ágban egy egészen közelről is megfigyelhető, már csak az alján van egy kis víz. A felhagyott ág látványos, az út (hol is menne
máshol) követi a víz régebbi útvonalát a lekoptatott sziklák közt, (a rétegek között a sziklák le vannak kerekítve) csak a lépcsők rontják el a látványt, de a végigjárhatóság miatt szükséges. Végül lejutottunk a folyópartra, ahol első kanyarban az indián kultúra gyöngyszemét az ún. spiritstone-okat, kőemberkéket állítottak fel, többek közt az oda érkező turisták is. Ritkán az országút mentén is össze lehet futni velük, de itt hirtelen kicsit sok tűnik fel egyszerre. Ilyen kis figurákkal egyébként a szuvenyíreseknél dögivel találkozhatunk.
A kupaktanács döntése után az Mount Edith Cavell lábánál fekvő Angel Glacier-hez vettük az irányt. Nosztalgiával, és némi megelégedéssel tapasztaltam, hogy még Kanadában is vannak rossz utak, amikor letértünk a 93. főútról a 93.A jelű Parkway-re. Sok kanyargós hegyi kaptató után elértük a gleccserhez induló ösvény parkolóját. Az eső elállt, de a felhő teljesen elfedte a hegyet, de így is érthető volt, miért adták a hegyiek a Whiteghost, azaz Fehérszellem nevet a hegynek. Az újabb nevét, a Mount Edith Cavell jóval később a 2. Világháború alatt Németországban tevékenykedő nővérről kapta, aki majdnem 200 Szövetséges katonát gyógyított meg, és segített megszökni. Sajnos elkapták, és a németek kivégezték mindezekért, róla emlékeznek meg itt.
Angel Glacier
A parkolótól egy ösvény indul felfelé, amely kicsit később elágazik, így el lehet egy körtúrát tenni egy kb. 2500-on levő réten, vagy a gleccser felé, mi erre indultunk. Egy kilátópont esett utunkba, ahol a 15 perc gyaloglásba megfáradt vándor, vagy a gyönyörködni vágyó egy padon lepihenhet, de mi a bármikor kiújulható esőre való tekintettel sietősre fogtuk. Persze távolról mi is megcsodáltuk az angyal szárnyait, illetve a lecsorgó vizeket, valamint a völgy alján kialakult kis gleccsertavat, amely partján, a leszakadt jégfalon az évszakok változása során lerakodott por és hó egymásutániságából különleges rajzolat alakult ki. A tavon mini jéghegyek úszkáltak és éppen borjadzáshoz is készülődött a gleccser, de nem volt időnk a leszakadást kivárni, amúgy is lehet, hogy napokig eltartott volna. A Fehérszellemet egyáltalán nem láttuk, mivel a felhők teljesen eltakarták, csak a nap
végén távolról nézhettük meg. A turisztikailag frekventált gleccsereknél, (mint itt is) általában egy tábla szokott állni, amin több fekete-fehér fotókon megtekinthető akár a múlt század eleji állapotok, illetve a bekövetkezett változások. A felmelegedésnek köszönhetően alakult ki a kis tó és két jégbarlang is, amibe a felkészültebbek akár be is merészkedhetnek. Érdekes olvadási alakzatok vannak a barlang szájában, én egy fotó erejéig beljebb merészkedtem, de hamar elment a kedvem, benn sötét van bazira nedves és csúszós minden. Visszaúton a gleccser hordalékán kellett egy ideg menni, ezen már kezdtek megtelepedni nemcsak a kisméretű növények, virágok, hanem a fenyőfák is. Még pár év és egész takaros kis erdő fog itt állni.
Visszaindultunk Jasper felé és csodák-csodájára el kezdett tisztulni az ég. Ariannak és Anitának (de főleg Anitának) be volt ígérve, hogy ha már a Sanson-Peaknél nem jött össze a felvonózás, akkor itt a Whistlers Summitnál bevállaljuk, ugyanis még ebben az életében nem ült felvonón.
Fel is mentünk a felső állomásig, 973 méter szintemelkedés, innen 1,5 óra alatt megjárható a csúcs. Azonban a front még nem vonult teljesen tova, a szele itt maradt, olyan erős szél fújt, hogy szinte lefújt minket a hegyről, szinte rá lehetett feküdni a levegőre, anélkül hogy orra buktunk volna. Arra gondoltunk, hogy a gyerekek lábára madzagot kötünk, így ha elfújná őket a szél, legalább egy kis sárkányt eregetésben lesz részünk. A turisták többsége nem is ment ki a felvonó épületéből, csak mi, meg a legmerészebbek. A hegyen több rágcsálóféle is él, pl.: a pika és a mormota, ez utóbbi éles hangon szokott füttyögni, ezzel jelezve a veszélyt, erről kapta a hegy is a nevét. Mi csak a szél zúgását hallottuk, semmi egyebet, az „ürgék” sem bújtak elő járataikból. Ezt a hegyet én nagy kopasznak neveztem volna el a kanadaiak helyében, egy pár kis virágon kívül semmi sincs itt, nem is értem mit esznek itt az állatok (lehet, hogy turistát). Viszont a környező hegyekre, völgyekre, a kanyargó folyókra és tavakra nagyszerű kilátás nyílt. El is határoztuk, hogy a nap maradék részében a környező tavakat látogatjuk meg.
Ezek a tavak (és még jó néhány) 3-5 km-re vannak Jaspertől északra a 16. főút két oldalán. Kocsival könnyen megközelíthetőek, festői szépségűek tavak, s mivel eléggé sekélyek, a nap könnyen átmelegítheti őket. Azonban óva intenék mindenkit, aki meggondolatlanul belevesse magát a vízbe, mivel az a szó, hogy meleg relatív fogalom. Amikor mi erre jártunk a víz mindössze 10-12 oC-os volt, de így is pár őrült néha beszaladgált a tóban. Huzamosabb időt a közkedvelt Pyramid Lake-nél töltöttünk. Méltán népszerű, hisz nagyszerű kilátás nyílik a Pyramid Peak-re (erről kapta a tó a nevét), és egy hangulatos kis fahídon keresztül a tó közepén levő kis szigetre is bemerészkedhetünk. A fás szigeten padok, és asztalok is vannak, ide járnak piknikezni kicsik és nagyok egyaránt. Aki több időt kíván itt eltölteni, az körbejárhatja kijelölt turistautakon a tavak egy részét.
A környéken töltött utolsó előtti nap reggelén Jaspertől északkeletre fekvő Maligne Kanyon felé vettük az irányt. Lefordulva a Maligne Lake Road-ra, majd 7 km-t megtéve egy híd után megtalálhatjuk a kanyon parkolóját. A Maligne-folyón 6 híd vezet át, de már az 5. is eléggé kiesik, így meglátogatni annak ajánlom, aki a folyó mellett haladó ösvényt végig kívánja járni. Akinek kevés ideje van, és csak a kanyonra kíváncsi, az 1.-4. hidat célozza meg. A Johnston-kanyontól eltérően, itt nem a szikla oldalában kiépített utakon járunk, hanem a kanyon szikláinak tetején, révén ez sokkal szűkebb. Itt hatalmas, a legmélyebb részen akár 50 méteres egyenes mészkőfalak szegélyezik a patak mindkét oldalát, zúgók és vízesések mellett. A kanyon elején a simára csiszolt mederben érmék csillogtak a vízbe, úgy látszik ez a szerencsepénz dobálás mindenhol jellemző, vagy 10-20 dollárnyi biztos volt ott apróban. Bár a térkép azt mutatta, hogy a 4 hídon, a patak mindkét oldalán lehet csalingázni, azonban én csak egy ösvényt láttam végigvezetni. A parkolóban van egy teaház, ami inkább egy nagy szuvenyírboltra hasonlít, de olyan fémszobrokat is árult, amit máshol egyáltalán nem láttam. Egyébként jó pár árut csak egy-egy városka bizonyos boltjaiban láttam, így ha valami érdekeset lát az ember, akkor érdemes a helyszínen megvenni, mert nem biztos, hogy máshol megkapja. Persze ha valaki azért jön, hogy egész nap a boltokat járja...
Folytattuk utunkat tovább beljebb a Maligne Lake Road-on a Medicine Lake-hez. Ez a völgy irányába (ÉNY-DK) elterülő hosszú tó a különleges viselkedése miatt az indiánok nevezték el az előbbi néven. Mint azt a vadnyugati filmekből mindenki tudja, orvosságos embernek nevezték a törzsi varázslókat, sámánokat. A tó varázslata a következő: minden évben az olvadáskor a tó feltelik vízzel, de a tó alatt repedések, törések vannak. Ezeken keresztül állandóan folyik el a víz, de a tóba befolyó víz egyensúlyban tartja. Nyár utolsó honapjára egy az egyensúly felborul, és elkezd csökkenni a vízszint, mígnem kisebb tavacskák maradnak meg, és így megy ez évről évre. Mivel az indiánok nem rendelkeztek megfelelő geológiai ismeretekkel, mindezt valamiféle varázslatnak tartották.
Maligne Lake
Utolsó állomásunk az út végén levő Maligne Lake volt. A terünk az volt, hogy egy rövid tóparti séta után, felmegyünk az Opal-Peak lábáboz. Már messziről vonzotta a tekintetünket ez az erőhatár felett meredő kietlen, vörös hegy, oldalába az olvadáskor lefolyó víz mély barázdákat vágott. Mi hátulról a tó menti ösvényről közelítettük meg, így bosszankodva vettük észre, hogy az út grizliveszély miatt volt zárva. Csak visszaúton láttuk, hogy a felső parkolónál ki is volt táblázva, de aki nem arról megy... A több mint egy órás kitérő után elővettük a B tervet, ami a tó nyugati oldalán meredező Bald Hills volt. Magyar szemmel a 2170 méter magas hegyet, nem nevezném dombnak, de azt a kanadaiak biztosan jobban tudják.
Bald Hills
Az út 490 méteres szintemelkedését oda-vissza 4 óra alatt sikerült adszorbeálni. A meredeksége változó, ha a rövidebb úton megyünk, akkor eléggé kaptatós, de cserébe időben jóval rövidebb is. Ezért általában azt részesítik előnyben, azaz akivel mi találkoztunk mindenki erre ment. Egy kellemes fenyőerdőn haladtunk keresztül, az út mellett pár bunkerre emlékeztető épülettel, majd ahogy kell, a fenyők egyre töpörödtek, végül egy füves alpesi legelőnek adva át a helyet. Ez már a földi mókusok földje, a fűben keresgélnek, megesznek minden ehetőt, a gombákat előszeretettel rágcsálták. Feljebb is előfordultak, azok már gátlástalanabbak voltak, egyik a lábam mellett 30 cm bujt elő, nem igazán zavartatta magát. A hegy tetejét elérve szinte csak a kietlen, kopár lapos gerincen kellett gyalogolni, az út végén egy kis sziklát kellett megmászni. Itt a szikla repedéseiben
élnek a csíkos mókusok. A fényképezkedés után éppen nagy gyanútlanul az ozsonnámat majszoltam, amikor éreztem, hogy valami kaparássza a könyökömet. Rendesen meglepődtem, biztos megérezte a lekváros kenyér illatát és nem tudott ellenállni. Etetni ugyebár tilos ezeket az állatokat, ezért most másra terelem a szót. A kilátás nagyon szép, belátni a tó másik oldalán húzódó hegygerincet, így kaphatunk igazi áttekintést a környékről. A lefelé az erdőben megrohamoztak bennünket a szúnyogok. Igazából csak engem kerülgettek, még a poláron keresztül is megcsíptek a dögök, volt úgy hogy tíz tanyázott és próbálkozott a hátamon. Élvezettel veregették a többiek a hátamat (rajta természetesen a szúnyogokat), egy kicsit törlesztve a sietős tempóért. Búcsúzóul megnéztük a tó partján álló teaházzal keresztezett szuvenyírárust.
Vissza a kanadai túra programjához.
