Még 8.-án péntek este felmentünk Budapestre, a másnapi korai 8.25-s indulás miatt, mivel legalább indulás előtt egy órával illik a reptéren lenni. A borult esős idő ellenére, késés és minden gond nélkül megérkeztünk Warsóba. Kanadába 13.15-s indulás nem jött össze, plusz 2 óra után végre becsekkolhattunk, majd de 17 óra körül, mikor már minden reményt feladtunk, végre megkezdődött a beszállás. Mondanom se kell ez az összesen 8 órás várakozás eléggé megviselt bennünket, de meglepetésre Torontóba csupán 2 órás késéssel érkeztünk (biztos jó hátszelet kaptunk). A megbeszéltek szerint a kanadai ismerősünk Judit és férje Farzad már várt ránk. Ugyan már sötétedett, de volt még aznap annyi időnk, hogy beugorjunk egy „kis” túraboltban. Nos Kanada és Magyarország között az a különbség, hogy ott minden nagyobb. Nagyobb ország, nagyobb nemzet, nagyobb boltok. De hogy ennyire!? Ez a bolt akkora hodály volt, hogy egy Metro áruház is megirigyelhette volna. Bent akvárium 50 cm-es úszkáló halacskákkal, kitömött állatok a jegesmedvétől a jávorszarvasig, ja és túrafelszereléseket is árult. Egy másik dolog, mit érdemes megemlítenem az a skunk, azaz magyarul a bűzösborz. Ezek a förmedvények járkálnak az utakon keresztül, és az autók néha ki is vasalnak egyet-kettőt közülük. Ezen szerencsétlenségek helyszínén 200 m-es körzetben, olyan orrfacsaró bűz tud lenni, hogy csak na, és még na, és még sok na. Torontóban a hétvégeken is ügyeletet tartanak, hogy ezeket a kétdimenziósított izéket elszállítsák, amit teljesen meg tudok érteni.

Másnap hosszas, de annál alaposabb bepakolás után (teli tetőcsomagtartóval) megindultunk távoli célpontunk felé, a Banff Nemzeti Parkba. A táv potom 3500 km, de mire Jasper Nemzeti Parkba értünk 4000-t is meghaladtuk. Az autónk egy 10 éves Toyota Sienna, 7 személyes, 220.000 km-rel a háta mögött. A kanadai ismerősünk Judit lányának, Anitának egyik osztálytársának szülei meghívtak bennünket a nyaralójukhoz, ami a Huron-tó Georgian-öblében található, a Parry szigeten. Az öbölben 16.000 sziget található, többsége apró, de azért van egy pár szép nagy is. Nyugodtan állíthatom egyik legszebb vidék, ahol valaha is jártam, ha valaki látni szeretné, nem kell csak a képzeletére hagyatkoznia, csak valami hasonló helyet kell elképzelni, mint azt a Különvélemény (Minority Report) film végén látható. Bár a cimboráim azt állították, hogy azt csak digitálisan csinálták, és ehhez fogható hely nem is létezik (ez még jóval az utazás előtt volt), meglepődve és örömmel konstatáltam, hogy mégsem kitaláció. A család, akiknél voltunk egy teljesen átlagos kanadai család, a családfő mentőorvos, így amikor előkerült egy motorcsónak (nem egy csónakot és egy farmotort kell elképzelni) s vele egy felfújható 4 személyes felfújható gumihullámlovagló „kézi készülék”, akkor egy kicsit meglepődtem. Mifelénk nem hiszem, hogy egy mentőorvos mindezt megengedhetné magának, legfeljebb ha professzor az illető. Ezzel a „ladikkal” jártuk körül a környéket, közben mindenki kipróbálhatta a hullámlovaglást a hátul vontatott csónakszerűségben. Sok szigetet láttunk sajnálkozva vettem tudomásul, hogy mindegyik magánterület, nyaralóval, néhol kisebb-nagyobb stégekkel. Végül találtunk egy kis „lakatlan” szigetet, ahol partra is szálltunk. Se fa, se virág csak puszta sima kő, és persze a civilizáció nyomai, a széthagyott sörösüveg és elrozsdált konzerves dobozok a repedésekben. Még itt is vannak ilyen kulturálatlan emberek, pedig már-már a paradicsomban éreztem magam. Este kicsit fáradtan és a fél napos fürdőzéstől jól leégve indultunk neki a nagy útnak, irány nyugat. Az élményekért köszönet Kevinnek (ejtsd: kíven, mivel ír származásúak az ősei) és családjának.

Innentől kezdődött ez első tortúra, az éjjel nappali vezetés, váltásokkal. Én a hajnali órákat vállaltam kb. éjféltől reggel 5-7-ig. Nos számítottunk rá, hogy ez lesz a legrázósabb része az egész útnak, főleg a gyerekek miatt. Meg kell mondjam, hogy nagyon jól bírták, hozzáteszem, ők hátul elfértek, kis fészket raktak, ez egyik az ülésen, míg a másik a „földön” aludt. Az útvonalunk a következő volt: Torontó, Sudburry, Sault St. Maria, Thunder Bay, Winnipeg, Moose Jaw, Hedicine Hat, Calgary, Banff. Mintegy két napi utazással, éjszaka köddel, és jávorszarvas veszélyt jelző táblákkal, majd a nem is olyan kietlen préri átszelésével, megérkeztünk végre.

Autós utazásunk 2. napján a délutáni órákban elkezdtek felsejleni a távolban a Sziklás-hegység első vonulatait, majd beérve a hegyek közé, egy észak-déli irányú völgyben haladtunk tovább, így este fél 8-ra el is értük Banffot. Ez egy 8000 lakosú kis város, Zakopánéhoz hasonló. Évente kb. 4,7 millió ember látogatja meg a Nemzeti Parkot, azaz nyugodtan kijelenthetem, sok a turista. Mint kiderült este 11-ig nyitva vannak a boltok, főleg a szuvenyir árusok, mi is este a táborhely felállítása után lelátogattunk a belvárosba. Következő nap kezdődött igazából a lényeg, amiért voltaképp idejöttünk. Az itt eltölthető idők nagyon kevés volt, a terület pedig hatalmas, ezért minden percet meg próbáltunk beosztani. Egyes vélemények szerint 1 hónap szükséges a környék teljes bejáráshoz, nekünk azonban csak 8 napunk volt, ezért már jó előre kiválasztottuk túracélpontjainkat (többé kevésbe sikerült is teljesíteni). Mint említettem rengeteg a turista, ez annak köszönhető, hogy kocsival minden könnyedén megközelíthető, és a túraútvonal is néhol úgy ki van építve, hogy Etele szavaival élve „tolókocsival is végig lehet rajta menni”. Egy biztos, sok gyönyörű hely van közel, akár 10 percnyire a műúttól. Persze ezek többségében nagyon népszerű helyek, így itt különösen sokan vannak. A turisták többsége igen lusta, így az 1 óránál hosszabb útvonalakon lényegesen kevesebben járnak, különösen ha felhős, esőre hajló az idő, ami a nyári időszakban igen gyakori.

Vissza a kanadai túra programjához.