II. Dolomitok túra 2005 augusztus

Bevezetésképpen pár szót hagy mondjak a túraszervezés fáradalmairól. Nálunk ez Murphy és az emberi természet által kialakított sajátos rendszer szerint szokott működni. Azaz semmi sem alakul úgy, ahogy azt terveztük. Ez a túra is úgy indult, hogy kitűztük az úti célt, az időpontot és a közlekedési eszközt. Aztán kiderült egy héttel előtte, hogy nem mindenkinek jó az időpont, kocsi egy sincs és a szállással már csak azért nem volt gond, mert kempingezni akartunk. El kellett tolnunk egy héttel az időpontot, így már tudtunk autót szerezni, de jelentkező volt két autóra is. Csökkenteni kellett a létszámot, de azt is számításba venni, hogy ha valaki nem tud eljönni, hiszen nem csak egy hétvége, hanem plusz három nap szabadság is szükséges volt. Két nappal az indulás előtt már felállt a csapat, csak még én nem tudtam, hogy elenged-e a főnököm. Végre elérkezett az indulás napja, kedd este, munka után, a tervezett csapat hiánytalan, hurrá! De még ne kiabáljuk el, hiszen a Budapesti indulásra érkező miskolci túratársaink egyike elfelejtette hozni a rábízott két hágóvasat, amire a túraleírások alapján szükség lehet a Marmolada gleccserein. Kezdődött a fejvesztett keresgélés, honnan is szerezhetünk kedd este hatkor felszerelést. Az egyetlen Mountex, amelyik kölcsönöz, a Váci úti már kikölcsönözte az összes hágóvasat, más helyeket pedig nem lehetett elérni ilyen kései időpontban. Végül vettünk két vasat, úgyis volt, akinek előbb-utóbb vennie kellett saját hágóvasat, hát most megtehette. Még így is szűkös készlettel indultunk neki: 3 hágóvas ötünkre, de legalább csákány volt mindenkinél. Vittük persze az elmaradhatatlan kötelet - jobb félni, mint megijedni - a sisakokat, beülőket, ferrata-szetteket, pár plusz karabinert, hevedert, slinget és persze biztosítóeszközt. Végül is számunkra ismeretlen terepre készültünk, nem tudhattuk mit hoz a terep, az időjárás, vagy nem tévedünk-e el, ha ritkásan vannak jelölve a "jól jelölt" utak. Nyolc óra után indultunk és egész éjszakai vezetés után, hála az ausztriai autópályáknak, megérkeztünk a Dolomitok hűvös hajnalába. A tavalyi Dolomitok-túránkról már jól ismert Cortina d'Ampezzón áthaladva most a Sella csoportot vettük célba és a szerpentin utakon több órás kanyargás után reggel hétre a Gardena hágónál voltunk a parkolóban, ahonnan indul a túraösvény a Tridentina ferrata felé.

Tridentina ferrata

Nyolc körüli indulásunk már késeinek bizonyult a "dugó" elkerülésére, libasorban haladtak a csoportok előttünk és mögöttünk, ami a ferrátákon végképp csigatempóra lassult. Az első könnyű láncos szakasz után kellemes, de rövid túraösvény következett. Most már elég magasan voltunk, hogy csodás kilátásban lehessen részünk, főleg a reggeli fények játéka megkapó élmény innen. Közelítve a sziklatornyok tövében a távolból sejlő vízesés felé, jobbra felnézve ráláthattunk utunk folytatására: a sziklafalon mászó apró emberek és a sziklatornyok közötti hasadékban megbúvó, innen aprócskának látszó függőhíd. Csapatunkban egy kezdő ferrátással és egy tériszonyossal nem haladtunk nagyon tempósan, ezért két csapatot is magunk elé engedtünk. Sajnos hamarosan kiderült, hogy nem kellett volna ilyen kedvesnek lennünk, mert az előttünk mászó két ember még a mi tempónkon is túltett lassúságával, és nem szorult beléjük túl sok előzékenység, mert eszük ágába nem volt előre engedni minket. Így hamarosan tömött sorok alakultak ki mögöttünk. A ferrata szinte végig könnyen mászható, csak a vége felé jött egy keményebb szakasz, ahol ha sziklamászó tapasztalattal, vagy veleszületett ügyességgel nincs megáldva az ember, akkor kénytelen izomerővel felhúzni magát a köteleken. Az út teteje a lentről már látott, stabilan függesztett hídba torkollott. A túloldalán újra túraösvény vitt tovább a menedékház felé, melyet már jó ideje megpillantottunk a szemközti fennsíkon, alatta a patakkal, amely a későbbi vízesést táplálja. Visszanézve a függőhídra és a sziklatoronyra észrevettük, hogy néhányan még a függőhíd előtt letértek a ferrátáról és egyenesen felfelé haladva pár perc alatt felmásztak a sziklatorony tetejére. Hihetetlen látvány volt az a sok apró ember a karcsú, mégis robosztus sziklatorony tetején, ahogy körbe veszi őket az ég, a magasba törő hegyek: a kopár sziklarengetegek és a hósipkák, és a mélységek: aljukon a zöldellő füves réttel, fenyő ligetekkel. Szusszantunk egyet, magunkba szívtuk a látványt, aztán haladtunk tovább a hívogató menedékház, utunk célállomása felé. A menedékház alatt a hegyi tavacska mellett álló két "nem fizetős" asztal egyikéhez lepakoltunk. Szerencsénk van, hogy van szabad asztal, úgy tűnik az előttünk érkezők többsége tovább indult a felénk magasodó sziklatorony csúcsára. Mi nem engedünk a torony csúcsán álló kis kereszt csábításának, a mai nap csak bemelegítő, akklimatizációs túrának szántuk, ezért könnyű falatozás után inkább lefelé indulunk. A 666-os jelű útvonal először ferrátával kezdődött, de nem okozott különösebb nehézséget még a jelentős szembe forgalom ellenére sem, majd egy szép kis hófoltnál szakadt vége. Az ereszkedés hosszabb alsó szakasza unalmas kőtörmelékes-kavicsos szerpentin, ahol már kissé eltompulva követtünk a kitaposott ösvény kacskaringózását.

Rövid túránk után már kora délután elindulhattunk kempinget keresni a Marmolada csoporthoz közeli kisvárosokba. Némi keresgélés után Campitelloban kötöttünk ki a Miravalle kempingben (7,5 euro fejenként, 7,5 a sátorhelyért, kocsiért nem kellett fizetni külön, így összesen 45 euro volt egy napra a szállás). Panaszra nincs okunk: van melegvíz (még nyomogatni sem kell, hogy folyamatosan jöjjön a csapból a víz), van tűzhely, mosogató (melegvizes), és a patak közelében találunk is egy remek helyet, mellette fa asztallal. Felvertük sátrunkat: öten egy sátorban szűkösen, de legalább jól összemelegedve nem fagyunk meg az éjszakai csípős hidegben, bár mint kiderült, itt nem voltak olyan komoly hidegek, mint a misurinai kempingben.

Marmolada csoport legmagasabb csúcsa: Punta Penia

Reggel hatkor valahogy nem volt kedvünk felkelni, a reggeli trombitaszó pedig elmaradt.. Hét óra felé csak ébredezni és éledezni kezdett a társaság, odakint pedig tiszta égbolt tekintett le ránk. Akkor hát mégis csak meg kellene mászni ma a Marmolada legmagasabb csúcsát. Mire az autóval leparkoltunk a Marmolada csoport lábánál a Fedaia tavat lezáró gát túloldalán, már fél tíz felé járt az idő. Siettünk jegyet venni a felvonóhoz, és már a nyitott, római harci szekérre hasonlító "felvonófülkében" ácsorogva jöttünk rá, hogy véletlenül retur jegyet vettünk (7,5 euro/fő/oda-vissza). Nem késlekedhettünk, ha vissza akartunk érni az utoljára öt órakor induló felvonóhoz, ezért sietős léptekkel kanyarodtunk rá a menedékháztól jobbra, a felvonó túloldalánál induló 606-os turistaösvényre. Szerencsére a tömeg a felvonóval szemben látható kis csúcs felé kígyózott, így ma tempósan haladhattunk, már amennyire a merev talpú bakancsaink engedték. Kietlen, sziklás területen visz az utunk, némi köddel és felhővel erősítve a holdbéli táj hangulatát, hatalmas, simává csiszolódott sziklatömbök között. Hamarosan beérünk a hegyek közé és elénk tárul egy kisebb gleccser látványa. Nem tűnik veszedelmesnek, felületén sok a kavics, bátran neki is vágunk, a feltorlódott hegymászócsapatok ellenére. Hamarosan megtapasztaljuk, hogy mi is az, amin egyesek tanakodnak, vagy bátortalanul méricskélnek. A kavicsok alatt eleinte járható jeges-havas felület sík jégbe vált át, amin a lábnak eddig támaszt nyújtó kövek, kavicsok megcsúsznak - persze az emberrel együtt - és máris csomagostul, kavicsostul szánkázunk le a hegyoldalon. Mi a gleccser egyharmadáig jutottunk, mikor több méteres visszacsúszások kellemetlen, bőrnyúzó élménye után kerítettünk egy alkalmas helyet a hágóvasak felvételére. Mások ezt már előrelátóan a megtették még a szakasz elején, de olyan is akadt, aki tapasztalatának vagy ügyességének köszönhetően vas nélkül is gond nélkül feljutott. Mi maradtunk a hágóvas, túracsákány kombinációnál, hevederekkel rögzítve azokat, akiknek nem jutott hágóvas, csak csákány. Legalább volt értelme a merev talpú bakancsokat fölvenni, így sem a hó, sem a félautomata hágóvas nem jelent akadályt. A gleccser tetején már vastagabb hóréteg fogadott, ahol kényelmesen felszerelkezhettünk az itt kezdődő ferrátára (V. ferr. della Marmolada). A könnyű láncos szakaszt hol a nyakunkba csöpögő olvadó hó, hol a szemerkélő eső, hol csak a hideg, a szél és a fagyos vaslétrák nehezítették.
Havas gerincen kamásliban vagy anélkül követtük tovább a sodronyköteleket, egyre nehezülő léptekkel és mire elfogytak a kötelek, magasabb lett a hó, mi pedig lassú léptekkel vonszoltuk magunkat előre a ritkuló levegőben. De már fenn voltunk a hegytetőn, az emelkedő csekély, a kilátás detto. A sűrű fehér felhő körülölelt minket a tériszonyosok szerencséjére. De ahogy néha kicsit oszladozott megpillantottuk a rácsos tartóból kialakított keresztet, ami új erőre sarkalva űzött mindenkit a ködbe vesző menedékház és a csúcs felé. Ez már a Punta Penia, 3342 m magasan, örömteli csúcsfotózás, elmaradhatatlan csúcs-csoki és a felhő is kicsit szétnyílik, hogy láthassuk a Fedaia tó kékjét lent a völgyben. A menedékházban magyar szavakkal köszöntenek, almás rétes illatozik és jól esik egy kis meleg tea, még ha ez nem is az az igazi menedékházas gyógytea, aminek a csodájára járunk a szlovákiai Tátrában vagy a szlovéniai Triglavon. Rum viszont itt is akad, ha valakinek szíverősítő kell a lefelé vezető útszakaszhoz.
Megint bolyongunk a felhőben, most már egymást is alig látjuk, de ez sem tart sokáig, egy újabb ferrátá kerül utunkba. Csak pár lépéssel odébb indult a lefelé vezető utunk, mint amin feljöttünk, de most a Marmolada nagy gleccserén (Ghiacciaio della Marmolada) levezető, a térképen szaggatott fekete vonallal jelzett úton haladunk. Már a ferrátáról látjuk az alattunk szétterülő, vészesen szétrepedezett gleccsert és csak reméljük, hogy lesz rajta átvezető út. A hóban jól kirajzolódó nyomok az egyik legszélesebb gleccserszakadékon vezetnek át. Reménykedünk és lassan, libasorban haladva figyeljük magunk körül és előtt a havat, hól bújnak meg a repedések. Feszült a társaság és ideges, mégse vesszük elő a kötelet, pedig azzal biztonságosabb lenne. Egy kisebb repedést át kell ugranunk, de a lejjebb következő nagy, amit fentről is láttunk, már keményebb dió. A mélysége félelmetes, az átvezető hó-ösvény pedig keskeny és jeges. Stabilnak látszik, de hogy elbír-e minket, csak tesztelés után derülhet ki. Jégcsákányok és hevederek segítségével biztosítjuk az élre törőt, majd egyenként biztosítással, vagy anélkül, ki-ki tériszonyától és biztonságérzetétől függően átevickél a tátongó mélység felett. Innen már nyugisabb az út, de csúszós, havas hegyoldalban mégse önfeledt a csúszkálás, mert a gleccser alja felé egyre gyakoribban a repedések (bizonyára itt már nagyobb a hőingadozás), és az ösvény mentén is látunk nem egy, igazán mély lyukat. Egymás nyomában haladva elérünk az alsó szakasz jeges, latyakos, kavicsos részére, ami nagyon emlékeztet arra a gleccserre, amin felfelé jöttünk, azzal a különbséggel, hogy ez olyan olvadt, és vizes, hogy nem nehéz rajta járni, csak a bakancsok lesznek csurom vizesek és persze a nadrág feneke, ami néha egészen közel kerül a talajhoz.
Előttünk feltűnik a menedékház, ahol a felvonó vár, de addig még át kell kelnünk néhány dombon, az idő sürget, a köd pedig úgy elrejti a turistaházat, hogy hirtelen egészen elbizonytalanodunk, merre is kell mennünk. Előreszaladok az utat keresve és azzal a céllal, hogy a felvonó elé "feküdjek", míg a többiek beérnek. Hatalmas sima felületű sziklák, olvadt hóléből képződött patakok, pocsolyák és tavak tarkítják az utat, és egyszer csak feltűnik a menedékház és persze a felvonó. Egyre fogynak az emberek, az idő már lejárt, a többiek mégse tűntek még fel az utolsó dombocskán. Még bevárnak a felvonósok két embert, mikor végre megjelennek társaim. Hevesen integetéssel ösztönzöm őket, hogy siessenek, amihez a felvonó személyzete is csatlakozik. Végül öt után jó negyed órával mindnyájan a felvonón állunk, lejjebb verőfényes idő fogad, fáradt, de elégedett lelkünknek pompázik a tó kék vize. A parkoló melletti butikokban és éttermekben még jégkrém, sör és szuvenír után nézünk, sőt kisétálunk a gát közepére, ahol egy kis kiszögelésben le lehet nézni a gát oldalára. Elégedetten tervezgetjük a kocsiban a vacsorát és ideje azon is elgondolkodnunk, hogy hova is megyünk holnap.

Egész este azon megy a vita, hogy mi legyen a másnapi kiszemelt cél, de nem jutunk dűlőre. Végül eltesszük magunkat holnapra, hátha megálmodjuk. Reggel aztán jön is a mentő ötlet: itt csodáljuk minden reggel a három szemközti sziklatornyot, de csak most döbbenünk rá, hogy ott is van ferrata és turistaösvény. Méghozzá az Oscar Schuster ferrata. Kocsiba pattanunk, sok települést átszelve, nehezen haladunk a dugóban (megint későn indultunk), célunknál pedig a parkolás nem egyszerű. A felvonó (9 euro/fő/csak felfelé) teteje a két sziklacsúcs közötti repedésben vész el, ahol a menedékház megbújik. Innen a szemközti oldalra egy túraösvény visz tovább a következő menedékházig. Lankásan kígyózó ösvény vezet tovább lefelé, de mi balra fordulunk, és felfelé vesszük az irányt a zord sziklagerincek felé, melyeket meredek kaptató, majd egy hosszabb mászós szakasz választ el tőlünk. Sziklahasadékokban mászunk egyre feljebb a jelzett úton, csak néha segíti az utat egy-egy láncos szakasz. Alattunk szédítő mélységek, köröttünk félelmetes, cirádás sziklagerincek meredeznek. A biztonság kedvéért egy helyen még a kötél is előkerül a hátizsákból, mert egy kisebb leszakadás felett lánc nélkül kellene átkelni. A lassító incidens után tovább mászunk felfelé, elhaladunk a Mária szobor mellett, végül feltűnik a csúcs és a kereszt. Rövidebb pihenő és ebéd után, bár már jócskán benne vagyunk a délutánban, megindulunk lefelé a túloldalon, amúgy is már szétfagytunk a csúcson fújó csípős széltől. Itt már megint süt a nap, az út kavicsos sziklás, de könnyű turistaösvény, némileg monoton, de gyorsan haladós szakasz. Lent a völgy már zöldel, a mormoták füttyögnek, a turistaház hívogat, de be már nem megyünk, hanem balra követjük a kocsiutat, majd rátérünk a turistaösvényünkre és birkák, tehenek társaságában sétálunk a kényelmes ösvényen. Az út alig-alig emelkedve és süllyedve, szinte vízszintesen szegélyezi a hegyoldalt, végigfutva a sziklatornyok alatt. Elénk tárul az egész völgy teljes szépségében. Rálátunk Campitellora, találgatjuk hol van a kempingünk, látjuk a kanyargó kocsiutat, a környező hegyoldalakat, hegycsúcsokat. Köröttünk birkák legelésznek, zölddel a fű amerre a szem ellát, kis virágok virítanak mindenfelé, és egy-egy turistaház nyújt pihenőhelyet a megfáradt vándoroknak a hosszú ösvény mentén, mely visszakanyarog a hegyet megkerülve a túloldalra, ahonnan reggel indultunk. Későn érünk le és még hosszú út áll előttünk, irány a misurinai kemping.

Már javában sötét volt, mire a misurinai kempingbe értünk, út közben körülöttünk villámok cikáztak, ami egyet jelentett: megint esni fog Misurinában. Az eddigi három alkalom statisztikája szerint erre felé az esős napok száma 100%. Legalábbis ha mi itt vagyunk. Csepergő esőben állítottuk fel a sátrat és a vizesblokkba mentünk vacsorát főzni Tűzhely nincs, csak fedett tér, ahol a kis tábori gázfőzőnket felállíthattuk, szerencsére tömeg sem volt, ebben a késői órában már egy teremtett lélek sem mászkált a vizesblokk környékén, így zavartalanul vacsorázhattunk. Aztán a bátrabbaknak még egy forró zuhany az alul-felül nyitott zuhanyfülkében és sipirc a hálózsákba.
Egész éjszaka esett kisebb-nagyobb intenzitással, így reggel nem igyekeztünk felkelni. Mikor végre csendesedni kezdett kibújtunk és lassacskán a nap is előbújt, de a környező hegyek mind puha fehér felhőbe takaróztak. Némi tanakodás után városnézés mellett döntöttünk, ami nem ad sok választási lehetőséget: irány Cortina d'Ampezzo. Végigsétáltunk a belvárosi korzón, benéztünk az egyetlen nagyáruházba, ahol van egy sport részleg is és elég olcsó a pénztárcánkhoz. Felszerelkeztünk a szokásos ingyen újságokkal (a sétálóutcáról nyílik egy fedett utcácska az egyik étterem mellett, ott találhatók a földre letéve, néha dvd is van hozzájuk). Pizzázót kerestünk, de csak déltől szolgáltak fel pizzát, így kirakat-nézegetéssel töltöttük az időt, majd úgy döntöttünk, hogy még ma hazamegyünk, de előtte azért csak beugrunk pizzázni, de nem itt, hanem Misurinában, ahol egyúttal a bazárokat is megnéztük a tó körül, vesztünkre, mert hatalmas zuhárét sikerült elkapnunk. Nem késlekedtünk tovább, sofőrünknek adtunk egy esőkabátot és elküldtük a kocsiért. Éjfél előtt haza is értünk Pestre, ahol a miskolciaknak a nappalinkban és az erkélyünkön folytatódott a táborozás.

További képek a túrákról:
    Tridentina (23db)     Marmolada (23db)     O. Schuster (30db)     Misurina (3db)

, 2005. október 11.