I. Dolomitok túra 2004 augusztus

Augusztus 19.-én délután 5 körül hagytuk el Budapestet, és indultunk el Olaszországba a Dolomitok felé. Magyarországon és Ausztriában autópályán mentünk, ezzel sok időt takaríthatunk meg, így maradt időnk éjfélkor az olasz határ előtt egy szimpatikus erdőben dobni egy szunyát. Reggel 6 óra körül tovább indultunk, hogy az első napot is maradéktalanul ki tudjuk használni. Az első célpont a Lavaredo-csoport volt. Egy autóval meredek, de legalább fizetős úton mentünk fel a parkolóig, ahol egyesek még akkor keltek ki a nem hivatalosan felállított sátraikból.
Egy kis reggeli és rövid készülődés után a Tre Cime di Lavaredo 3 csúcsa mentén indultunk a Lavaredo-ház felé, majd balra fordultunk és átkeltünk egy kisebb hágón. Az út több magasságban is haladt a Monte-Paterno sziklái alatt a Locatelli-ház felé, mi a lehető legegyenesebbet választottuk. Innen már jól látszott első áldozatunk: a Toblin-torony. A Locatelli-háznál egy kis technikai szünet tartottunk, majd egy rövid séta a beszállásig. Az eső megpróbált ránk ijeszteni, de csak kevés sikerrel. Előttünk már másztak egy páran, le-lerúgva egy-egy apró követ, ezért itt a sisak viselése erősen ajánlott. Az első lépések elég könnyűek, de aztán bekeményít a ferrata, nem hiába írták közepes nehézségűnek az utat. (Mint a végén kiderült, ez volt a legnehezebb ferratánk, de végül is bemelegítésnek megtette.) Pár félig elkorhadt és leszakadt világháborús létra mellett haladtunk el, majd egy kb. 10 méteres traverz következett. Ez a legkitettebb szakasz, de jól volt biztosítva, így gond nélkül átjutottunk és haladtunk tovább, fel egészen a csúcskeresztig. Itt a kötelező csúcscsoki, csúcskönyv beírás, és havasi csóka etetés után, egy már jóval könnyebb ferratán ereszkedtünk le. A torony aljába pont ekkor indult felfelé egy középkorú olaszokból álló csapat, nem igazán zavartatták magukat a néha leeső kövek miatt. Amikor találkoztunk, szóltunk nekik, hogy ez a lemenő út, a felmenetel odébb van, de nem is érdekelte őket. Még sisak sem volt mindegyiken, hiába nagy az Isten állatkertje.
Vissza a menedékházhoz, egy rövid pihenő, és már indultunk is tovább, elvégre "nem szórakozni jöttünk" Az Innerkofler út egy könnyed gerinctúrával indult, majd beértünk az alagútba. Néhol kisebb-nagyobb ablakok vannak, ahonnan jó kilátás nyílik a 3 toronyra, de kevés a rajtuk beszűrődő fény, így aki nem akar vaksizni, vigyen lámpát. Nem sokkal az után, hogy ismét kiértünk a gerincre, az eső rákezdett. Az utolsó szakaszon a vizes fal tette nehézkessé az előre haladásunkat, és a már sűrű ködben (felhőben) értük el a Monte-Paterno csúcsát (2744 méter). Nem sokat időztünk itt, mivel látni még egymást igen, de már mást nemigen lehetett, illetve a kollektív szétázás program se tűnt túl vonzónak, így sietve lefelé indultunk. Vigyázva ereszkedtünk le, és kerestük a közvetlen levezető utat, de sajnos a felhőben nem találtuk meg, így a Forcelle úton a Zsigmindy-Comici-menedékház felé indultunk tovább. Sok fel és le mászás után, amikor már azt hittük, hogy mindjárt megérkezünk a végső lemenethez, de akkor biztos ami biztos még átmásztunk egy 25 méteres hasadékot. Végül a kitartás meghozta eredményét, elértük a nagy törmelékhalmot (kuloárt) és megkezdtük a leereszkedést a turistaösvényre. Este 8-ra értük vissza a kocsihoz, és indultunk a misurinai kempingbe. Ez a kemping egyike a legolcsóbbaknak a Dolomitokban, ezidáig nem találtunk olcsóbbat, de a talaj meglehetősen köves, ami megnehezíti a sátorcövekek talajba történő leszúrását, mi esetünkben a beverését.

Másnap reggel esőkopogásra ébredtünk, de mi bátran nekivágtunk a hegyeknek a Tre Croci-hágóba, hisz mint tudjuk, "nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista". Mint kiderült, ez egy eleve kudarcra ítélt vállalkozás volt. Egy jó órás gyaloglás után, szakadó esővel fűszerezve, be kellett látnunk, semmi értelme bőrigázni, csak egy jó megfázást lehet így összeszedi. Maradt a városnézés, Cortina belvárosába kószáltunk, majd az ebédidő eljövetelével, beültünk egy pizzázóba. Ebéd közben volt idő a kupaktanácsra, és az ingyenes turistaújságok nézegetésére, amelyben volt egy érdekes cikk, szerencsére nemcsak olaszul, de angolul is. Tavaly hallottam egy híradást, miszerint leomlott egy torony a Dolomitokban egy turisták körében is népszerű kirándulóhelyen, de semmi közelebbit nem sikerült akkor kiderítenem. Nos ez előbb említett újságnak ez a cikke pont erről az eseményről írt, s mivel Cortina közelében volt a tetthely, el is határoztunk, ha az idő engedi, a délután folyamán meglátogatjuk.
Amikor kitettük a lábunkat a pizzériából, az eső elállt, de megdöbbenésünkre hó borította a Cortinát körülvevő hegyek csúcsait. Kocsival indultunk a Cinque Torri felé, az ösvény kezdetét elérve, az országút mellett parkoltunk le. Innen szép erdős terepen keresztül pazar kilátással párosítva, pár órás gyaloglással elértük az 5 tornyot. Egy menedékház áll a tornyok alatt, az égbe meredező sziklákra sziklamászó útvonalak vezetnek fel, talán ezért is olyan népszerű ez a hely. Habár erős szél fújt, köszönhetően az elvonuló frontnak, mégis már sziklamászók indultak felfelé a hegyen, a sziklák irányába. Körbejártuk és megpróbáltuk megszámolni a 4 megmaradt tornyot, de vajmi kevés sikerrel. Négyig még mi is el tudtunk számolni, de plusz újabb négy tornyot is találtunk, lehet hogy ezek az omlás után nőttek ki!? Egy biztos valóban ledőlt egy sziklatorony, a régen 20-30 méter magasba pompázó köztesek pedig, térd magasságban lógtak a földön heverő sziklamonstrum oldalában. Ugyanazon az útvonalon, amin feljöttünk, mentünk le a kocsiig, majd vissza a kempingbe. Ott ért bennünket a kellemetlen meglepetés, a sátrunkat a vihar kifektette, a benne hagyott cuccok egy része a sátor aljában összegyűlt vízen csónakázott. Kb. 10 liter vizet mertem ki az aljából, szerencsére a derékaljon kívül a hálózsákok csak kicsit nedvesedtek át, azonban a sátor kész volt. Szerencsére hoztunk egy tartalék sátrat (azóta is áldom az eszemet), amibe 4-en nem, de ketten a cuccokkal befértünk, a többiek pedig, mivel kombival jöttünk a kocsiban töltötték a további éjszakákat. Az éj első fele csendesen telt egészen éjfélig, amikor is a fogvacogásomra felébredtem. Az éjszaka közepén, mindazon ruhát, amit a mellettem levő hátizsákomban találtam, magamra vettem, és megfogattam, hogy a Dolomitokba nem jövök még egyszer a jó kis GR-em nélkül (ugyanis egy vékony, nyári hálózsákot hoztam magammal).

Az éjszaki égbolt teljesen tiszta, csillagfényes volt, ezért reggelre a sátron összegyűlt vízcseppek, pöttyökként fagytak rá úgy a sátorra, mintha valami himlőfélében szenvedne szegény. A kocsiban is bazi hideg volt, a bent ”alvók”, amennyiben tudtak aludni a hidegtől, zúzmarásra lihegték belülről az üveget, így tejfehér üvegen keresztül, belátni sem lehetett. Még előző nap visszafelé jövet megnéztük a Cristallo felvonóját, (az ára nagyon húzós majdnem 15 EURO fejenként) így reggel rögtön a felvonó parkolójába döngettünk, hogy minél előbb elindulhassunk. Ugyanis az volt a tapasztalatunk, hogy a leírt menetidőket hegyifutókhoz méretezték, mi meg elítélendő módon, nem átallottunk megállni néha még fényképezni is.
A két felvonóval felmentünk egészen a Cristallo-gerincére a Lorenzi-házhoz, mely azt hirdeti magáról, hogy 3000 méteren van, pedig valójában jóval alacsonyabban, mindössze 2932 méteren. Innen felvezet egy ferrata a Cima di Mezzo-ra, amelyre épp előttünk indult el egy nagypapa különítmény. Mi a másik irányba az Ivano Dibona ferrata-n indultunk el, először átkeltünk az elhíresült függőhídon, ahol a Cliffhenger egyes jeleneteit forgatták, majd a jeges gerincen folytattuk utunkat. Tettünk egy fél órás kitérőt a Cristallino-n (3036 méter), ahol a csókákat ismételten megetettük, nagyon szerették az anyukám féle már 4 napos pogácsát. Az evés után folytattuk a gerinctúrát, majd volt egy igen kellemetlen lemászásunk jeges-havas sziklákon. Itt egy olasz csapat kötéllel biztosítva ereszkedett le, nekem is megfordult a fejembe, hogy elő kellene szedni, de végül sikeresen leértünk a valamikori tábori kórház mellé. Itt megint az első világháborúból visszamaradt épületromok állnak, de tovább haladva belebotlottunk egy bivakházzá átalakított katonai bunkerba is (Buffa di Perrero), ami elégé lepusztult volt, de a célnak még megfelel. Az egyik hegycsúcs árnyékos ösvényén még kb. 30 cm-es havat találtunk, de az út további részein már eltűntek ezek a havas meglepetések. A ferrata egyik szakasza egy másfél méter széles megbillent üledékréteget követ, ami távolról úgy tűnhet, mintha csak kis hangyák mennének ebben a "csatornában". Elég gyorsan telt az idő, és késésbe is voltunk, ezért a Forcella Bassa után a balra leinduló kuloáron ereszkedtünk le. Az elején hatalmas sziklák között vezet az út, de később már elaprózódott kövek között. Ezen a részen valóban minden lépésre ügyelni kell, mert könnyen egymásra rúghatjuk a köveket. Ezért két csoportra oszlottunk, a csoportok egymás között nagyobb távolságot tartva mentek, lehetőleg úgy, hogy az első csoportba levők a csatorna jobb oldalán, az omlási vonaltól a lehető legtávolabb legyen. Miután leértünk, még a parkolóig hosszú út állt előttünk, de ez már sima turistaösvénynek bizonyult, így kb.10 óra alatt jártuk be az egész utat.


Az utolsó túránk Lagazuoi-hegyére vezetett, ahol a sejtelmes Kőalagút (Piccolo Lagazuoi alagútja) nevű ferratát kerestük. A Falzarego-hágóba hagytuk a kocsit, már 9.30 körül annyi kocsi állt a parkolókban, hogy alig találtunk helyet, talán érdemes lett volna korábban felkelni. Egy kaptatós emelkedőn kellett felmenni, amíg a baloldalon a hegyet egy bevágás szinte ketté nem szeli. A második sziklába vezet be az utunk, amely mint kiderült egy egész világháborús barlangrendszer bejárata. Nem is igazi ferrata, beülő sem szükséges, de fejlámpának és sisaknak jó hasznát lehet venni. Kb. ötször vertem volna be a fejemet, de rendesen, ha nem viszek sisakot magammal. Ki ide belépsz, hagy fel minden reménnyel című feliratot elfelejtették a bejárat felé akasztani, mert kb. 500 méter szintet kell a hegy belsejében, a sötétben, a repedéseken beszivárgó víztől csúszós nedves lépcsőszerűségeken gyalogolni. A termekben sok helyen feliratok, fotók találhatóak, melyen az első világháborús katonaéletet, valamint az itt lezajlott eseményeket (csatákat?) mutatják be a két ellenfél szemszögéből is. A katonák azzal "szórakoztak", hogy alagutakat fúrtak egymás járatai alá, majd felrobbantották őket. Találtunk még megfigyelőpontként és lőrésként használt sziklaablakokat, innen ellenőrizték a hegyi útvonalakat a katonák. Több kijárata is van a barlangrendszernek, ezeket hosszú unalmas gyaloglás után lehet elérni. Amikor végre kijutottunk, a többiek még vissza akartak menni egy másik utat megnézni, de szerencsére sikerült őket lebeszélni erről. A hegy gerincén értünk ki, itt még a világháborús, elrozsdásodott szögesdróttal borított lövészárkokba és fedezékekben mentünk egy keveset, majd rövid gyaloglás után, elértük a Lagazuoi-házat (2752 méter).
A nagy teraszon pihengettünk egy kicsit, és megcsodáltuk a Dolomitok hegyeit, hiszen nagyon szék kilátás nyílik innen. El is határoztam, hogy a jól látható Marmoládát meg kell másznunk, ha legközelebb erre járunk. A csúcs már a közelbe volt, egy kisebb emelkedő, és a csúcskereszthez érkeztünk. Itt az volt a szokás, hogy a fakereszt repedéseibe eurocenteket dugdostak, de mivel nagyon tele volt, így ha sikerült is beleerőltetni egyet, ugyanakkor kettő esett ki. Visszafelé már nem a hegy gyomrában, hanem ezt az óriási sziklatömböt megkerülve mentünk vissza a kocsihoz. Lent egy mezőn vágtunk át, amikor füttyengetésre figyeltünk fel, de a forrását először nem sikerül megállapítani. Hirtelen megpillantottunk egy mormotát egy szikla mellett, amely úgy nézett ki, mintha ki lenne tömve. Talán megérezte, hogy le akarjuk fényképezni, és ilyenkor nem illik mozogni. De amint közelebb értünk, már feladta a megelőző mozdulatlan álláspontját, és eltűnt a mögötte levő lyukban, de addigra a lelkét már rabul ejtettük a fényképezőgépbe.

Még egy éjszakát töltöttünk a misurinai kempingbe, majd reggel elindultunk haza felé. Még több mint 8 óra utazás várt ránk.

További képek a túrákról:
    Tre Cime (27db)     Cinque Torri (8db)     Cristallo (17db)     Falzerego-hágó (14db)

, 2006. április 30.